Sweet Temptation

41

-   Kérek még egyet!
Isabelle lecsapta a poharat a bárpultra és intett a pincérnek. Már a harmadik felesét húzza le.
Miután beszélt az apjával, feldúltan érkezett vissza a hallba. Próbáltam kiszedni belőle, de ő bőszen hallgatott.
Most órákkal később itt ülünk egy pubban. Én a sörömet kortyolgatom, ő pedig az orrát összehúzva nyakalja a vodkát.
Nézem őt, és azon gondolkodok, hogy még is hogyan kellene bele kezdenem a beszédbe, amit már olyan szépen megfogalmaztam a fejemben. És azért imádkozom, hogy a kezem tudjam megtartani a testem mellett. Az azóta akar felfedező útra indulni, mióta megláttam a reptér bejáratánál.
Mikor meghallotta a hangom lemerevedett. Lassan fordult felém, és ahogy rám pillantott, zafír kék szemei elkerekedtek, ajkai szét nyíltak a meglepettségtől.
Semmit nem akartam jobban, csak magamhoz szorítani, és kicsókolni belőle a szuszt. Ez eddig majdnem kétszer meg is történt...
Szóval még gyakorolnom kell az önuralmat...

Haját átdobja a válla felett, ami most félig felvan kötve egy kis kontyba a feje tetején, a maradék a hátára omlik, és kibújik a kardigánjából. Na ez nem fog segíteni a kezem marasztalásában... Egy egyszerű katona zöld pulóvert visel, de az olyan szinten simul a testére, hogy minden egyes körvonalát tökéletesen látom. Mellei feszesen merednek rám az anyag alatt, keskeny derekán a felső eltűnik a farmerja alatt. Ez a másik, amitől kis híján padlót fogtam. Magasított derekú, fekete és úgy öleli körbe a fenekét, mintha külön arra szabták volna. Kilométer hosszú lábain, térdig érő fűzős bakancsot visel.
Bizseregnek az ujjaim, hogy megérinthessem. De helyette csak felidézem, mikor ezek a formás lábak a derekamat ölelték át, míg én mélyen benne mozogtam.
Újra átélem mikor először lovagolta meg a farkam. A mellkasomon támaszkodott, fejét hátra hajtotta, mellei pattogtak az arcom előtt.
Atya isten...
Az volt a legcsodálatosabb látvány, amit valaha láttam. Igaz csak addig, míg nem döntöttem a kanapéra abban a bőrszoknyában, és merültem el a szűk kis puncijában hátulról. Ahogy kipirosodott arccal, kéjesen nyögte a nevem, nem bírtam magammal és egyszer rácsaptam a kerek popsijára. Isabelle csak még hangosabban nyögött tőle, én pedig elvesztettem az eszemet, ahogy néztem a szexi barack formájú seggét, rajta a tenyerem lenyomatával.
Bár, ha jobban belegondolok, azt is ide sorolhatjuk mikor letérdelt előttem a Dean's-ben és telt ajkai közé szívta a farkam.
Aznap mondta ki először, hogy szeret.
Emlékeztek?
Én kurvára emlékszem.
Na igen...
Azt hiszem kijelenthetjük, hogy minden egyes közös pillantunk- legyen az ruhában, vagy nélküle- beleégett a tudatomba, és örökre velem maradnak.

-   Miért vagy ilyen csendben? - kérdezi, a feles után nyúl és újra lehúzza. - És miért nézel így rám?
Ó, ha bele látna a fejembe...vagy lenézne, éppen látná az éledező farkam...
-   Csak elgondolkodtam. - a biztonságos válasz mellett döntöttem.
-   Még mindig nem mondtad el, hogy kerültél ide!
Megköszörüli a torkát, és teljes testével felém fordul, így már szemben ülünk egymással.
Nagyot sóhajtok. Tényleg nem árultam el neki. Nem is tudom, miért...
-   Felhívtak, hogy húzzam ki a fejemet a seggemből...- kezdem bátortalanul.
Francba, Sanchez! Mióta vagy te ilyen beszari?
-   Igazán? - felvonja szépen ívelt szemöldökét. - És ki volt az? Várj, kitalálom Jessica?
-   Nem.
-   Akkor Dean?
Megrázom a fejem. Izzy még gondolkodik egy pillanatig, aztán elfehéredik és a fejéhez kapja a kezét.
-   Ó te szent Isten! Az anyám! - kiabálja halkan.
Elnevetem magam és bólintok.
-   Anyukád különleges ember, Isabelle! - kortyolok a sörbe, mosolyogva.
-   Édes Jézus! Az anyám nem normális! Még is honnan a fenéből tudta meg a telefonszámodat? - mikor válaszra nyitottam a számat, felemelte a kezét.— Várj, inkább kitalálom! Amilyen dilis tud lenni, tuti, hogy feltörte a telefonom. Vagy képes volt nyomozni utánad, elvégre az újságnál elég sok nyomozóval feltudja venni a kapcsolatot.
-   Az első, a helyes válasz. - felelek még mindig vigyorogva.
Nem bírom levakarni a mosolyt az arcomról. Olyan szürreális, hogy itt ülünk egymással szemben. Pár napja még teljesen elveszett voltam. Nem tudtam, hogy fogunk ebből kimászni, hogyan tudom helyre hozni a sok rosszat, ami velünk történt.
De most, hogy újra láthatom, érezhetem az illatát, nézhetem a csodaszép szemeit, mintha minden kételyem, minden bizonytalanság, ami bennem volt, teljesen eltűnne.
Csak azt tudom, hogy Őt akarom. Nem érdekelnek a szarságok, csak Ő kell nekem.
-   Akkor elmondta, hogy idejövök, és megkért, hogy gyere utánam?
-   Hát nem mondanám, hogy megkért. - nevetek, ahogy felidézem Katherine beszélgetését. — Inkább kijelentette, hogy utánad kell jönnöm. Ja, és, hogy mentsem meg a dugi fagyit a frigójában.
-   Ismétlem, az anyám nem normális.- elborzad, és megint jelez a pincérnek. 
A fiatal srác leteszi elé a poharat, de Izzy nem nyúl utána. Harapdálja az alsó ajkát, és tétován az arcomra pillant.
Pont most kell ezt csinálnia?
Ez az, ami feloldja a csuklóm körüli láthatatlan bilincseket. Előre hajolok, mire belőle kiszökik a levegő, de továbbra is a fogai közt tartja az ajkát.
Ujjammal végig szántok a felső ajkán, majd az alsó alá simítom és enyhén lehúzom, hogy elengedje.
-   Hermosa, ne csináld ezt! - a hangom mélyről szól, egészen lent a gyomromban érzem. - Beszélj, mi jár a fejedben!
-   Csak ezért jöttél ide? Mert az anyám felhívott? - hangjában csalódottság.
Nem bírom levenni a szemem a szájáról, mintha teljesen megbabonázott volna.
-   Nem, Isabelle. Az édesanyád csak megerősített abban, amit már amúgy is tudtam!
Tenyerem a nyaka oldalára simítom, hüvelykujjammal pedig még mindig az alsóajka alatt simogatom. Nem vagyok képes elszakadni tőlük.
Meg akarom csókolni!
-   Mi volt az? - súgja alig hallhatóan.
-   Hogy vissza kell kapjalak, mi bebé! Bármi áron!
Csak az arcunk volt közel egymáshoz, még is az egész testem vibrált. A farkam megmozdult abban a pillanatban, hogy először a foga közé kapta az ajkát. A szívem őrülten dobogott, mert végre úgy éreztem a gátak, amik kettőnk közt húzódtak, kezdtek omladozni.
Meg akartam csókolni, de tudtam, ha most megteszem, akkor nem leszek képes megállni. És azt akartam, amikor ez megtörténik senki más ne legyen, csak is mi ketten.
-   És, ha én nem akarom? - hallom a kérdést, ami olyan, mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakamba.
Vissza hátrálok és most a szemébe nézek.
Ezernyi érzést látok benne, de ahogyan összekapcsolódik a tekintetünk, megenyhül.
-   Mi van, ha azt mondom, hogy erre nem állok készen? Hogy még idő kell, és nem tudom, hogy mikor fog eljönni az a pillanat, amikor újra megtudok bízni benned...
Hallom amit kérdez, látom, hogy mozognak az ajkai, de a szemében teljesen az ellentéte tükröződik.
Fogalmam sincs, hogy most próbára tesz, vagy valóban ezt érzi...
Csak abban vagyok száz százalékig biztos, hogy pontosan úgy reagál az érintésemre, ahogyan eddig is. Pontosan azt látom a szemében, amit akkor, mikor először mondtuk el egymásnak, mit érzünk.
Isabelle makacs nő, és pont ez fogott meg benne. Tudom, hogy szereti kézben tartani a dolgokat, de valahányszor meglátom a sebezhetőséget a szemében, csak arra tudok gondolni, hogy mélyen legbelül arra vár, hogy valaki végre kibillentse őt ebből.
Apa nélkül nőtt fel, és ez sarkallta őt arra, hogy hatalmas nagy falakat építsen maga köré, ezáltal nem fog történni vele semmi váratlan. Minden úgy zajlott, ahogyan azt ő eltervezte.
De velem még is annyiszor vissza engedte ezeket a falakat... Én akarok az lenni, aki mellett képes ezt teljesen elengedni. Hogy a lénye minden porcikája érezze azt, hogy velem biztonságban van.
Én leszek az, aki megmutatja neki, hogy nincs abban semmi rossz, ha váratlan dolgok érik az embert. Hisz nézzetek meg engem!
Isabelle olyan váratlanul és megmagyarázhatatlanul csöppent az éltembe, mint június közepén egy hóesés.
-   Valóban ezt akarod, mi linda? - teszem fel magabiztosan a kérdést. - Hogy ne keresselek? Ne várjak rád, ne harcoljak érted?
Mikor nem válaszol, folytatom.
-   Tudom, hogy igazából nem ezt akarod! És én nem fogom feladni! Egész életemben csak téged kerestelek, és most, hogy megtaláltalak, eszem ágában sincs lemondani rólad! - hátra dőlök a székemben és felhajtom a maradék sört.
Várom, hogy mit fog reagálni. Szeme mintha könnytől csillogna, de pislog egyet és eltűnik a fátyolos tekintet. Olyan mosolyra húzza a száját, amitől felragyog az arca. Úgy hasít a szívembe ez a lenyűgöző látvány, mintha valaki egy nyíllal szúrta volna át.
-   Nagyon eltökélt, señor Sanchez! - mondja azon a selymes hangján.
-   Még soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben! - komolyan beszélek, és mélyen a szemébe nézek.
-   Ó, az ég áldja meg! Kegyelmezzen ennek a pasasnak, mert esküszöm én fogok rámozdulni! - kiált fel a fiatal srác a pult mögül.
Még is mennyi lehet? 21-22?
A pincér fura pillantásokkal méreget, én pedig szeretnék láthatatlan lenni. Isabelle hátra hajtott fejjel röhög. Nevetése bejárja az egész pub-ot, még a zene ellenére is hallani lehet, önfeledt kacagását.
-   Bocsi, haver! De ő az enyém! - mondja nevetve a srácnak, és a tekintetünk újra összekapcsolódik.
Büszkeség és boldogság járja át a lelkem.
-   Az hétszentség, hogy a tiéd vagyok, mi linda!