Sweet Temptation

40

- Calmáte, Isabelle! Az őrületbe kergetsz a dobolással...- morogja Dominic, és megállítja a lábam, ami folyamatosan jár fel-le.
A 12. emeleti folyosón ücsörgünk, William irodája mellett, egy nagyon ronda okker sárga kanapén, már legalább húsz perce.
A liftes incidens óta, úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék. És ezen az sem segít, hogy ujjaival kör-körösen játszik a térdemen. Érzem, hogy az arcom lángba borul, ahogy felidézem a pillanatot a liftben... Még mindig érzem a leheletét a számon, bizsereg tőle a bőröm. Ahogy az orrát végig vezette az államon, a nyakamig...
Atya ég!
Meg tudtam volna valakit fojtani, mikor a csengő jelezte, hogy elértük az emeletet, és Dominic elhúzódott tőlem.
Legszívesebben ráordítottam volna: Ne engedj el! Csak csókolj meg!
Még mindig fogalmam sincs, hogyan került Atlantába, de mélyen legbelül örülök, hogy itt van velem. Közelsége némileg megnyugtatóan hat rám. Ja, igen... Addig míg nem ér hozzám, vagy nem érzem meg a parfümje illatát. Mert akkor, kész káosz leszek...
Ehhez még hozzá jön az is, hogy a pöcs, aki az apámnak mondja magát, megvárakoztat minket. Tudja, hogy itt vagyunk, a recepciós felszólt neki, és még mindig nem tolta ki a képét az irodájából.
Bár amilyen csend jön az ajtó felől, kétlem, hogy odabent lenne.
- Oké, ennyi! Én bemegyek! - felugrok, és még mielőtt Dominic megállíthatna, nekirontok az ajtónak.
De csak a vállam ütődik a kemény fába, ugyan is az ajtó be van zárva.
- Héj! Nyissák ki! - dörömbölök.
- Isabelle, nyugodj már meg!
Dominic a derekamnál fogva elcipel az ajtó elől. A falnak támaszt és két kezével megragadja a vállam.
- Nyugalom...- búgja.
Zihálva kapkodom a levegőt. Rájövök, hogy újra túlságosan is közel vagyunk egymáshoz. Megint elbódít az illata, a teste melege, és az óceán kék szemei.
Azok a francos szemek... Az a nyálcsorgatóan izmos teste...
Dominic szeme a számra tapad, és el sem mozdítja róla. Pillantásától bizseregni kezdenek az ajkaim, és kiszárad a szám. Benedvesítem a nyelvemmel az alsót, mire Dominic torka érdekes hangot ad ki. Morgás, nyöszörgés, nyögés...? Nem tudom beazonosítani...
Közelebb hajol, nyel egy hatalmasat.
Gyerünk...csókolj meg!
- Nem a folyosón kellene ezt csinálnotok!
A révületből egy férfi hangja zökkent ki minket. Ahogy Dominic mellém lép, meglátom, ki a hang forrása.
Azonos színű szempárral nézek szembe. Arcán sokkal több hasonlóságot vélek felfedezni, mint szeretnék.
- Helló, Isabelle! - vigyorodik el a férfi előttem.
Dominic teste megfeszül mellettem, ahogy a pasi kiejti a nevemet.
- Elnézést, hogy megvárakoztattalak benneteket! - a zsebében nyúlkálva indul el az ajtó felé, amin az előbb kopogtam. - Foglaljatok helyet!
Kinyitja az ajtót és előre enged minket. Becsukja maga mögött, és helyet foglal a hatalmas bőr székben az asztal túloldalán.
Nézem ezt a férfit. Próbálom elrendezni magamban a gondolataim. Amilyen nyugodtnak tűnik, én épp olyan zavart vagyok. Úgy néz rám, mintha mindennapos lenne, hogy találkozunk. Tenyérbe mászó mosolyától a falnak tudnék futni. Le merem fogadni, hogy tudja mennyire kényelmetlen ez nekem. De biztos, hogy nem fogom kimutatni mennyire ideges vagyok ettől a találkozástól. Tuti, hogy nem!
- Köszönjük, de nem maradunk sokáig! - mondom határozottan, és karba tett kézzel megállok a szék mögött, amire az előbb mutatott.
- Elképesztően hasonlítasz rám, Isabelle! - mondja halkan, és mosolyogva nézi az arcom.
Dominic az ajtónál támaszkodik, onnan figyeli az eseményeket.
- Ő kicsoda? - bök felé William.
Hátra nézek, Dominic feszült kék szemével találkozok. Úgy néz az asztalnál ülő férfire, mint aki fejben vagy százszor kinyírta már.
Mivel nem válaszol, ezért megköszörülöm a torkom és megteszem én, helyette.
- Dominic Sanchez. Ő a...- tétovázok.
- A pasija vagyok! - hallom meg a hangját.
- Nocsak! - nevet fel William, engem figyel, várja, hátha rácáfolok. - Minek köszönhetem a látogatást, kislányom?
- Ne nevezzen így! Maga nem az apám! - szűröm ki a szavakat a fogam közül. - Maga csupán az a gyáva rohadék, aki hosszú évekkel ezelőtt kidobta az anyámat a házából, velem együtt!
- Kathie ezt mondta neked? - hátra dől a székben, tekintete elsötétül.
- Kíméljen meg a hazugságaitól! - felemelem a hangom. - Azt akarom tudni, hogy miért...
- Áá, rájöttél a kis tervemre? - felnevet. - És most mi lesz? Idejöttél megfenyegetni? Azt hiszed ettől majd visszariadok? - felnéz rám, majd el mellettem és a szeme fenyegetően végig méri a kísérőmet.
Feláll és sóhajtva megtámaszkodik az asztal szélén a tenyerével.
- Szeretném, ha az életem része lennél, Isabelle! - mondja halkan.
- Teljesen elment az esze? - nevetek fel hitetlenül.
- Meg akartalak ismerni! Miért olyan nagy bűn az, hogy látni akarom a lányomat?
- Mert huszonhat évvel ezelőtt lemondott rólam, rólunk! Eldobott minket magától, azt csak úgy nem felejti el az ember! Arról meg ne is beszéljünk, hogy irányítani akarja az életem! Milyen jogon dönt az én életem felett? Nem ismer engem! Fogalma sincs, hogy milyen vagyok! Hogy képzelte, hogy rám küldi Huntert, abban reménykedve, hogy majd pár év után hozzámegyek? Ép eszű ember nem tesz ilyet!
Már teljesen magamon kívül ordítottam. Lihegtem, fájt a torkom, a pulzusom az egekben volt.
Egy meleg kéz érintette meg a tenyerem.
Dominic...
- Nyugi...- mondja alig érthetően, de nekem pont elég volt, ahhoz, hogy kicsit lecsillapodjak.
A látásom kitisztul, sóhajtok egy nagyot, és már is jobb.
William felváltva néz engem és Dominicet.
- Isabelle, az anyád nem engedte, hogy találkozzunk...A közeledbe se mehettem, távoltartásit kért ellenem, meg volt kötve a kezem. Csak is így tudtam elérni, hogy beszélhessek veled, hogy láthassam, milyen gyönyörű nő lett belőled! Hunter annyit mesélt rólad...
- Nem értem, hogy miről beszél! - nézek rá zavartan.
- Miért vagy ezzel a férfival? Azt hittem, hogy jól megvagytok Davisszel!
- Szakítottam Hunterrel, mikor rajta kaptam egy másik nővel! Csak ez után szereztem tudomást a kis egyezségükről. De most jól figyeljen rám, Mr. Reynolds! - közelebb hajoltam, hogy tisztán hallja, amit mondani fogok. - Soha! Ismétlem, SOHA nem fogok hozzámenni Hunter Davishez! Azt meg elfelejtheti, hogy akarom, hogy bármi közöm legyen a cégéhez, vagy magához!!
Farkas szemet néztünk. William arckifejezése dühösre váltott, állkapcsán megfeszült az izom.
- Megcsalt téged? - morogja.
Bólintok.
- Az a kis fasz! - rácsap az asztalra, amitől megrezzenek.
Dominic közelebb jön, védelmezően átfogja a csípőmet. Annyira merev a teste, csodálom, hogy így tudja magát túrtőztetni. Két héttel ezelőtt, még őrjöngve ugrott volna Williamnek...
- Megegyeztünk! Annak a pöcsnek, az volt a dolga, hogy szeressen, óvjon téged! Nem az, hogy bántson és más nőkkel dugjon!
William dühösen csapkodja az asztalt. Emlékeztet valakire...Épp itt áll mellettem...
- Hát, mint láthatja, Hunter nem tartotta be ezt a kis megállapodást. - morogja most Dominic.
- Mi a francnak kellett ez az egész? - kérdezem az apámtól halkan. - Van róla fogalmad, hogy éreztem magam, mikor rájöttem, hogy a férfi, akivel több, mint két évet töltöttem, csak azért vol velem, mert a pszichopata apám fizetett neki?
- Isabelle, megkell értened...Nem akartalak bántani! Ha minden a terv szerint alakult volna, akkor boldogan éltetek volna, és te jó eséllyel erre rá sem jössz...- sóhajtja, mintha ez teljesen normális lenne.
Mi van?
- Felfogod te egyáltalán, hogy miket beszélsz? - köpöm neki a szavakat. - Hogyan tervezeted a dolgokat? Hunter megkéri a kezem, te meg az esküvőn felbukkansz és az oltárhoz kísérsz, mintha nem történt volna semmi sem?
- Nem, egyáltalán nem...- ellenkezik. - Felkerestelek volna, amint megtörtént a lánykérés...
- Akkor sem mentem volna hozzá Hunterhez, ha nem derül ki a viszonya! Nem szerettem őt! Azt hittem igen, de aztán rájöttem, hogy...- elbizonytalanodott a hangom. Felnéztem a mellettem álló férfire. Dominic halványan elmosolyodott. Nem kellett befejeznem a mondatot, ő pontosan tudta, hogy mit akartam mondani.
- Nem akartál volna hozzámenni? - kérdezi az apám.
- Jesszus, dehogy is! Még összeköltözni sem akartam vele, nem hogy összeházasodni! - forgatom a szemem.
- De hisz...- maga elé meredve zuhan vissza a székbe. - Én úgy tudtam, hogy már együtt éltek. Hunter azt mondta, hogy teljesen bele zúgtál...
- Akkor téged elég jól becsaptak, William! Az elején jól megvoltunk, tényleg! De ő folyton csak nyaggatott, sürgetett. Aztán nem volt időnk már egymásra, és akkor...- újra Dominicre néztem. - Találkoztam Dominic-kal, és...
- Szóval beleszerettél ebbe a férfiba? - bök a fejével az említett latinra, aki éppen hozzám hajolt, és apró puszit lehelt a halántékomra. Szemünk találkozik, és összekapcsolódik.
- Igen...- válaszolok, elveszve az óceán kék tekintetben.
Tudom, hogy sok mindent kell megbeszélnünk, de azt sosem fogom letagadni, hogy teljes szívemből szeretem őt.
Szeméből ugyan ezt vélem kiolvasni, és ettől elgyengülnek a térdeim, és megindul a szívem a mellkasomban.
-   Üljetek le, beszélgessünk...- szól az apám halkan, ezzel megszakítva a kis pillanatunkat.
Dominic kérdőn néz rám, de bólintok és helyet foglalunk.
-   Ne hidd azt, hogy...- kezdem.
-   Tudom, tudom! Csak hadd magyarázzak el mindent. - kéri felemelt kézzel. - Hunter Davist három évvel ezelőtt ismertem meg. Ő keresett meg engem, azzal a szándékkal, hogy adjam neki a pénzemet, ő tud egy helyet, ahol megtudja duplázni nekem. De engem nem érdekelt az ajánlata. Volt elég pénzem, és már amúgy sem tudtam, hogy mit kezdhetnék vele. Azon a napon tudtam meg, hogy ...- elgyötört hangot hallat, és az arcát dörzsöli. - Rákos vagyok, Isabelle...
Csend.
Annyira ledöbbentem, hogy nem jött hang a számra.
-   Találtak egy duzzadt nyirokcsomót a nyakamon. Mint kiderült, rosszindulatú, ezért meg kellett műteni, hogy eltávolítsák. Utána egy darabig minden rendben volt, de az orvosok nem vették észre, hogy van még egy... Azt már nem tudják eltávolítani, mert túl közel van a gerincemhez. Azt mondták, rendezzem el a dolgaimat, mert kb egy évet adnak nekem.