Love From Fandom

15.

Wooyoung

A házba belépve mennyei illatok fogadtak minket.

A turné után az újabb albumon kezdtünk el dolgozni, és ez sok időt elvett a napjainkból.

Ma viszont egy kicsit hamarabb befejeztük a munkát. Szerettem volna meglepni a lányokat, így nem szóltam nekik, hogy érkezünk.

A konyhából kiszűrődő zajokból arra következtettem, hogy ott találom meg a kincseimet.

A srácok kimerülve vonultak el felfrissíteni magukat, így egyedül indultam meg az illatok irányába.

Ám az ajtót nyitva megtorpantam.

Zora épp mesélt.

-... És akkor jött Soya apukája, és hazavitte. De holnap újra játszunk majd....

Zora egy hónapja járt a közeli óvodába, Rori pedig besegít az ügynökségnél a szervezésben. Nem volt semmi szükség arra, hogy dolgozzon, de kellett valami, amivel lekötheti a gondolatait, és segít neki túllépni a múlton.

- Anya, nekem miért nincs apukám? - rántott vissza a jelenbe Zora hangja.

A szívem összeszorult a benne megbújó fájdalomra. Még csak négy éves, mégis mennyi mindenen kellett neki átmenni.

- A többiekért sokszor jön az apukájuk, mosolyognak rájuk, hoznak nekik meglepit. Seyun azt mondta, hogy biztos nem szeret engem, és azért nincs apukám. Anya miért nem szeret engem? Rossz voltam? - folytatta sírós hangon.

A szívem fájdult bele.

Rori szintén könnyeit nyelve vonta magához a kislányt egy ölelésre.

- Dehogy szívem, nem voltál rossz. Nem vagy rossz. Te vagy a világ legaranyosabb kislánya. Az apukád csak nagyon buta volt, és nem ismerte fel mekkora kincs vagy.

- Anya egyszer nekem is lesz majd apukám?

Eddig bírtam némán. Már egy ideje terveztem a következő lépést, s kerestem a megfelelő pillanatot. De a szoros napirendjeink mindig keresztül húzták a terveimet.

De ennél alkalmasabb pillanatot sosem találnék, mint a mostani.

Belenyúltam a táskámba és két kis dobozt húztam ki belőle.

Odaléptem a sirdogáló pároshoz.

Megszeppenve néztek rám, mikor megöleltem őket.

Rori arcát törölgetve próbálta rendbeszedni magát.

Mosolyogva adtam egy puszit az arcára.

- Gyönyörű vagy! - térdeltem le eléjük.

Zora még szipogott, de visszamosolygott rám.

- Hogy-hogy már itthon vagy? És a többiek? - kérdezte Aurora.

- Korábban végeztünk. A fiúk rendbeszedik magukat vacsora előtt. Én pedig megakartalak lepni benneteket. Így akaratlanul is, de hallottam, miről beszélgettetek. Nos nem pontosan így terveztem el, - nyúltam a zsebembe a boxokért - de azt hiszem ez a legmegfelelőbb alkalom erre.

Kinyitottam a kisebbik dobozkát.

- Aurora, az első perctől kezdve elraboltad a szívemet. Csodálatos nő vagy, gyönyörű, okos, kedves. Remek és önzetlen édesanya. Hűséges barát. Tele vagy szeretettel és jósággal. Nem volt könnyű életed, de kitartottál, és én csodállak azért, hogy ilyen erős vagy. Szeretlek és az egész életemet arra teszem fel, hogy boldoggá tegyelek, és tenyeremen hordozzalak, ha elfogadsz társadnak magad mellé... - kivettem a gyűrűt a helyéről és felé nyújtottam - Lennél a feleségem?

Egy pillanatnyi csend állt be.

Izgultam, mi van ha elkapkodtam? Ha még nem áll készen. Vagy ő nem is érez úgy, ahogy én....

De...

- Igen! Igen szeretnék, és én is nagyon szeretlek! - kiáltott fel.

Boldogan húztam az ujjára a kis köves karikagyűrűt, majd lágyan megcsókoltam.

De még nem fejeztem be.

Zorához fordultam:

- Zora, emlékszel, azt mondtam, hogy te vagy a kincsem? Az egyik legdrágább nekem. Hallottam, amit meséltél az anyukádnak. Szeretnéd, ha én lennék az apukád? Mert én nagyon szeretnék az lenni!

Újabb kínos csend állt be. A kicsi elgondolkozva nézett rám.

- Akkor te jönnél értem az óvodába? Úgy, mint a többiekért? - kérdezte komolyan.

- Amikor csak lehet, mindenképpen - válaszoltam neki nevetve, s megfogattam, hogy mindent megteszek azért, hogy úgy tudjam szervezni a napjaimat, hogy ezt az ígéretet be tudjam tartani.

- És hívhatlak apának? - nézett rám boldogan.

- Ha szeretnél, én örülnék neki!

- WOOOOYOOOOOUNG Apppaaaa! - kiáltotta boldogan és ugrott a nyakamba.

Könnyes szemmel öleltem magamhoz, és adtam egy puszit a feje búbjára.

- Ez pedig a tiéd! - nyitottam ki a másik kis boxot.

Egy kis nyakláncot vettem ki belőle, amin egy kerek kis nyitható medál lógott. Kinyitottam, hogy láthassa a tartalmát is.

Egy kép volt benne hármunkról.

- Így mindig veled leszünk anyuval. Akkor is, ha nem látsz minket. Csak nyisd ki.

- Köszönöm szépen! - mondta illedelmesen.

Boldogan öleltem meg újra őket. Egy család leszünk... vagyis, már egy család vagyunk!

Halk szipogás törte meg a pillanat varázsát. Az egész banda ott állt az ajtóban, és a szemüket törölgették.

- Ez olyan megható volt! - mondta Yunho, tovább könnyezve.

- Gratulálunk nektek! - jöttek oda hozzánk, és vontak bele minket egy nagy csoportos ölelésbe.

- Ezt meg kell ünnepelni! - mondta Jongho lelkesen.

- Van egy behűtött pezsgő a hűtőnkben, még a legutóbbi fotózáskor kaptam! - mondta Seonghwa, és el is indult érte.

Az asztal körül ülve, Zorának gyümölcslevet, magunknak pezsgőt töltve koccintottunk a boldog jövőre.

Elfogyasztottuk, amit a lányok készítettek vacsorára, és vidáman beszélgettünk.

Ma én lettem a világ legboldogabb férfia, mert enyém lett a világ két legdrágább kincse. És ha minden jól megy, akkor ez a kincs gyarapodni is fog...

Későre járt már, Zora is elaludt az ölemben.

A fiúk lassan elköszöntek, s visszavonultak a szobáikba.

Zorát óvatosan lefektettem, s egy puszit nyomtam illatos fürtjei közé.

- Biztosan ezt szeretnéd? - kérdezte Rori csendesen - Sokkal jobbat is kaphatsz nálam. És nem kötelességed Zora apjának lenni sem, csak mert neki hiányzik.

- Na álljunk meg egy pillanatra! - feleltem lágyan, de határozottan - Nem kötelességből tettem, amit, és nem azért, mert Zora sírt. Én mindennél jobban szeretlek kettőtöket, és soha sem kapnék nálatok egy fokkal sem jobbat. Mert ti ketten a világot jelentitek nekem. Nem cserélnék senkivel, mert nekem csak ti kelletek! Ti - csókoltam meg - vagytok - újabb csók - a mindenem! Úgyhogy verd ki a fejedből ezeket a butaságokat!

Egy hosszú, lágy csókkal adtam nyomatékot a szavaimnak.

Ezután elmentem letusolni. Mire végeztem, ők addigra békésen szuszogtak. Bebújtam a kis családom mellé.

Családom van! - nyugtáztam magamban boldogan, és átölelve őket én is elaludtam.