Love From Fandom

20.

Wooyoung

A hónapok szinte eseménytelenül repültek. Leszámítva a munkát, hisz fanmeetingek, újabb albumok, és fellépések követték egymást sorba.

Talán ezért sem vettem észre, hogy valami nem stimmel Rorival.

Mikor kaptunk egy kis pihenő időt, és többet voltam otthon, akkor vettem észre, hogy visszahúzódóbb lett. Sokszor bújt el a szobánkba, az étkezések alatt sem csatlakozott be a beszélgetésbe, és amint csak lehetett visszavonult.

Volt hogy láttam rajta, hogy sírt. Bár próbálta sminkkel takarni, a szemei sokszor vörösek voltak.

Vártam hátha magától elmondja, hogy mi bántja, mikor készen áll rá.

De mikor egy hét múlva sem történt semmi, s az egyik éjjel arra keltem, hogy a fürdőszobában zokog, úgy döntöttem, ez nem mehet így tovább, bele fog betegedni, ha nem beszélek vele és szedem ki belőle, hogy mi bántja.

Zorát betakargattam, s a feleségem után indultam, hogy kiderítsem, mi a jó ég zajlik itt már egy ideje.

Halkan kinyitottam az ajtót és megláttam vékony testét a zuhanyzóban kuporogni. Tényleg vékony volt, eddig fel sem tűnt, hogy mennyit fogyott. Visszagondolva, a vacsoránál is csak tologatta az ételt a tányérján. Mióta tart ez így? És eddig miért nem tűnt fel?

A világ legrosszabb férjének éreztem magam....

- Aurora! - szólítottam meg lágyan. De még így is összerezzenve nézett fel, mint akit valami bűnös dolgon kaptak rajta.

- Mi a baj jagiya? - guggoltam le elé.

Némán rázta csak a fejét.

- Beszélj hozzám drága, kérlek! Had segítsek! Ne zárkózz el előlem. Vagy ha velem nem tudsz beszélni, akkor legalább had hívjak ide valakit.

- Ne Woo! Nem... Csak nehéz... Sok minden összegyűlt, és már úgy érzem, nem bírom tovább!

Leültem a fal mellé, hátam a hideg csempének vetettem és kinyújtottam felé a karomat:

- Gyere ide! - hívtam lágyan.

Belevontam az ölembe, s magamhoz szorítottam.

- Most pedig mondj el mindent. Ne tarts vissza semmit. Itt leszek veled, bármi is legyen a gond!

Pár percig csak csendesen öleltük egymást, míg Rori összeszedte kavargó gondolatait.

Majd belekezdett a mesélésbe:

- Három hete kaptam otthonról egy hívást - kezdte - Egy hivatalos hívást, miszerint szeretnék velem tudatni, hogy a szüleim balesetet szenvedtek, és sajnos nem élték túl. És bár évek óta nem volt semmilyen kapcsolatom velük, mégis csak a szüleim voltak. Fáj a veszteség, és bánt, hogy soha sem volt, és már nem is lesz lehetőségem helyrehozni a kapcsolatunkat.

Majd egy fél percre elcsendesedett. A gyász kiült az arcára, és könnyei újra csendesen folytak végig az arcán.

Végül vett egy nagy levegőt és folytatta:

- De ez még nem volt elég, úgy tűnik valaki elhatározta, hogy nem szenvedtem eleget. A család ügyvédje tájékoztatott, hogy nem vagyok szívesen látott személy a saját szüleim temetésén. A család úgy gondolta, mivel a szüleim megtagadtak, mikor terhes lettem, semmi jogom a továbbiakban hozzájuk. Valószínűleg féltették az örökségüket, amit azáltal nyertek, hogy én kikerültem a képből - nevetett fel keserűen.

Csendesen hallgattam, nem fűztem hozzá semmit, csak a hátát simogattam, homlokára adott finom csókkal jeleztem neki, hogy itt vagyok, és figyelek rá.

- Pedig én nem akarok mást, csak egy lehetőséget, hogy elbúcsúzzam, hogy elmondhassam nekik, nem haragszom, hogy megbocsátottam, és szeretném, ha a lelkük békében nyugodna, nem terhelve a múlttal.

Még fájdalmában is csak másra gondol. Gyászában is csak az foglalkoztatja, hogy az elhunytaknak könnyebb legyen.

Pedig véleményem szerint meg sem érdemlik ezt a drága kincset...

- Woo, ez még nem a vége! - nézett rám kétségbeesetten.

Mi lehet ennél rosszabb?

- Én... Nekem... - habogott, s remegett.

Félt.

Tőlem fél?

Mi lehet akkora, hogy retteg elmondani?

- Aurora - fordítottam az állát felemelve az arcát magam felé, s a szemébe nézve folytattam:
- szerelmem, bármi is legyen az, mond nyugodtan, akármi is az, tudom, hogy együtt megbírkózunk vele!

- Terhes vagyok! - bökte ki halkan.

Szívemről hatalmasatt csattanva gördült le a méretes kő.

Ez volt, ami a lelkét nyomta?

Aztán eszembe jutott a múltja, s rögtön megértettem a félelmét.

Arcát két tenyerembe fogva húztam magamhoz és lágyan megcsókoltam sírástól kicserepesedett ajkait.

- Jagiya, ennél jobb hírt nem is hallottam mostanában, beleértve az összes első díjunkat az elmúlt időszakban. Ennél még sosem voltam boldogabb! Nagyon örülök neki.

- Nem haragszol? Hisz nem is terveztük! És annyira elfoglaltak vagytok, nem illik a képbe egy kisbaba. Néha már úgy érzem, mi is csak plusz terhet rakunk a válladra Zorával! - fakadt ki kétségbeesetten.

- Hey baby, soha egy pillanatra sem haragudnék meg rád ilyesmi miatt. És nem is foglak elhagyni miatta. Azt pedig verd ki a fejedből, hogy bármekkora terhet is jelentenétek nekem. Ha ezt érezted, akkor nekem kell bocsánatot kérnem, mert akkor valamit nagyon nem jól csináltam. Pont, hogy erőt adott minden nap, mikor hozzátok hazatértem. Zora kacagása, a te édes csókjaid jobbak, mint bármilyen energiaital. És ez a csöppség is már most plusz erővel tölt fel, s már alig várom, pedig csak pár perce tudok róla.

- Nem lesz baj belőle?

- Házasok vagyunk szerelmem, nem az a legtermészetesebb, ha közös családunk lesz?
Minden rendben lesz, ne aggódj! Főleg ebben az állapotban!

- Okay - válaszolta, s tartásán is éreztem, hogy elengedi magát, megnyugszik.

- Sajnálom a szüleidet, és tudom, hogy most semmi nem feledteti veled a veszteséget, amit érzel, de ha bármikor is úgy érzed, hogy beszélned kell róla valakivel, ne habbozz hozzám jönni, rendben? Semmi sem fontosabb nálad nekem. Ha szeretnéd, elintézem, hogy elutazhassunk Magyarországra, s meglátogathasd a nyughelyüket, s elmondhasd nekik, amit szeretnél.

- Az jó lenne.

- Rendben. Holnap beszélek Hongjoong-gal, és a menedzserünkkel. De most had bújtassalak vissza titeket az ágyba, mert sok pihenésre van szükséged. Holnap pedig főzök nektek valami finomat, mert jókat és sokat kell enned, hogy mindketten egészségesek legyetek, okay?

Mosolyogva bólintott.

Karomba fogva álltam fel vele, szinte meg se kottyant a súlya, ami eléggé aggasztott, de száműztem a nyomasztó gondolatokat, s arra koncentráltam, hogy ő nyugodt maradjon, s egy jót tudjon aludni.

Minden mást megoldunk majd holnap, vagy azután.

Bebújtattam Zora mellé, és hátához bújva magamhoz öleltem, tenyeremmel a hasát simogattam, míg el nem aludt. Boldogan üdvözöltem az apró kis dudort a hasvonala alján.

Üdv a családban kicsike!