Kristály Éjszaka - Atlantisz legendája (Yuri on Ice fanfiction)

1. fejezet - A hajóroncs

Szerette érezni a melegebb áramlatokat a bőrén, bár igazából a hűvös vizekhez volt szokva, most újabb felfedezőútra indulva egy magasabb hőmérséklettel rendelkező vidék felé tartott. Elgondolkozva haladt előre és tekintetével kedvencét, Makkachint kereste, de lassítania kellett, mert sehol sem látta. Megállt és körül kémlelt a bársonyos kék vízben, uszonya hullámzó mozdulattal tartotta őt egyhelyben, de bárhova fordult, nem látott mozgást.

- Makka? - most lefele tekintett. A mélyben egy sötétebb hasadék tátongott, és félmosolyra húzódott a szája. Kis barátja bizonyosan odalent bújhatott el. Arra fordult és a rés felé indult, amikor szinte a semmiből egy kecses delfinorr érintését érezte a hátán. Megpördült és farkasszemet nézhetett a mosolygós arccal és a két csintalanul csillogó szemmel. - Ezt, hogy csináltad? - nevetett, majd ellökte magát, hogy elkapja Makka uszonyát, de a delfin gyorsabb volt és nevető hangot hallatva Viktort megelőzve már ki is lőtt.

Parádés kergetőzés vette kezdetét, hol egyikük, hol a másikuk volt elől miközben sebesen siklottak át a hasadék felett újra ki a nyílt vízre. Makkachin előreúszott, és lendülettel a felszínre ugrott, majd visszacsobbanva a vízbe, buboréktengert hagyva maga után ismét a felszín felé tört. Viktor sebesen követte ugrándozó barátját, ő nem ment a víz fölé, bár elég közel úszott, hogy érezze a nap sugarainak a melegét a bőrén.

Valami mást is megérzett, ahogy Makka ugrándozását figyelte. A tengeri áramlatoknak volt egy különleges vonzása, és bár meglepődött, hogy máris megtalálták, ami a trópusi vizekre viszi, a játék hevében nem sokat gondolkozott, jelzett delfinének és együtt indultak a vízáram felé. Szépen haladtak az áramlatban, folytatták a kergetőzést, és amikor elfáradtak, csak hagyták, hogy a víz lassan tovább sodorja őket.

A látkép nem volt ismerős számára, pedig gyakran járt a trópusi vizeken, azonban még várt. Felderítőként szerette az ismeretlen terepet, de ahogy a hőmérséklet is csökkenni kezdett, gyanút fogott. Makkával elhagyták a kényelmes utazási formát és kiúsztak az áramlatból, hogy szétnézzenek. Viktor hamar rájött, hogy bizony alaposan eltévedtek. Az ízek, a hőfok, az idegen helynek egészen más volt a kisugárzása. Két lehetőségük volt, vagy visszaúsznak az áramlat vonalában, bár ellentétesen az igen fárasztó lenne, vagy keresnek egy várost, ahol útba igazítást kérhetnek a trópusok felé.

- Ezt jól megcsináltuk, kis barátom. - mondta Makkának, végül társa uszonyába kapaszkodva el is indultak, hogy életjel után kutassanak a környéken. Nem kellett sokat úszniuk, ismeretlen hangokra lett figyelmes. Először majdnem figyelmen kívül hagyta, hiszen bármi vagy bárki lehetett, de aztán felismerte a rezonálás segélykérő mivoltát. A mély felé fordult és igyekezett bemérni, honnan érkezik a kérés, majd arra indultak. A hang erősödött, Viktor pedig a mélyben egy hajóroncs körvonalait vélte felfedezni. Bizonyára valaki csapdába eshetett. Kicsit bizonytalan volt, mit fog találni, de erőt vett magán és beúszott a roncsba.

Öt év. Ennyi idő kellett, hogy Yuuri hazatérjen a kiküldetéséről. Diplomataként sok vidéket bejárt, sok nyelvet megtanult, de mégse érezte azt, hogy hasznos a munkája, vagy egyáltalán méltó erre a pozícióra. Pedig Minako, törzsük vezetője maga választotta ki. Bár ezt is a véletlen számlájára írta, hisz csak megleste egy priváttánc közben, amit a nyári idők köszöntésére gyakorolt. Igaz, akkor még csak nyolc esztendős volt. Azóta sok minden megváltozott. Főtáncos lett Minako mellett, személyes tanítványa, a mélytengeri sellők diplomatája. Utolsó kiküldetése a trópusi sellőknél nem alakult úgy, ahogy kellett volna, és legjobb barátja, Phichit is visszatért a Déli-öbölbe. A háború szele szinte már minden térséget elért, és mindenkinek otthon volt a helye. De Yuuri hiába tért vissza. Nem találta a helyét Hasetsu falujában, a népe között. Persze a szülei tárt karokkal fogadták, és örültek a plusz egy kéznek a szentély karbantartása körül, de ott volt az az érzés. Tényleg csak ennyire hivatott? Ez a sorsa? Nem beszélve a kételyekről. Megérdemli Minako bizalmát? A helyét a tanácsban? Végül is ki ő? Csak egy a sok uszony közül. Menekülését mégis a táncban találta meg, Minako pedig egy idő után már nem is kérdezte, minek köszönheti késői megjelenését a barlangjánál...