Kristály Éjszaka - Atlantisz legendája (Yuri on Ice fanfiction)

6. fejezet - Vannak emlékek, melyeket csak könnyek moshatnak el

Ez is egy olyan reggel volt, mint a többi. Apró halak úszkáltak az ablaka előtt, a fény éppen csak bevilágított, hallotta a földszintről, ahogy a szülei reggelihez készülődnek...

De Yuuri reggeli ébrenlétében tudta, hogy minden megváltozott. Ott volt a levegőben és az összetört szívében. Nem akart felkelni, nem akart enni és nem akart tovább élni. Fájt, minden fájt. A feje, a szemei a sok sírástól, a torka, a teste és a szíve. Nem tudott szembenézni a családjával, a mesterével, a népével és legfőképpen „Vele".

Tudta, hogy nem ment el, tegnap este az ajtaján kopogtatott, és hallotta Viktor szavait, csak nem akarta hallani a mondandóját. Hogy hihetne neki?! Hogy nézhetne a szemébe? Képtelen volt rá, nagyon megsérült és félt, hogy ennél jobban is összetör. Nem akart többet szerelmes lenni, ha ez a szerelem, ennyire fáj, akkor nem kell neki...

És bár azt hitte nincs több könnye, de ahogy ismét meghallotta azt a baritont, ami álmaiban kísértette némán fordult oldalára, összehúzta magát, és hagyta, hogy a sós cseppek ismét potyogni kezdjenek. Csak legyen vége... Elég volt...

Nem bírt enni és úgy érezte aludni sem fog tudni. Yuuri ajtajánál töltötte az estét és itt nyomta el végül a nyugtalan álom. Többször is felriadt, de most nem ment vissza a szobájába csak fájdalmas szorítással a mellkasában simított tenyerével az ajtóra, hátha ezzel valamilyen módon mégis eléri Yuurit. Választ azonban nem kapott. Reggel a halvány fény elérte a folyosót is és Viktor nehézkesen kelt fel. Fülét az ajtónak tapasztotta, de semmit nem hallott.

- Yuuri, kérlek... Csak beszéljünk... – suttogta a zárt ajtónak, hosszan lehunyta a szemeit és próbálta leküzdeni a fájdalmat. Nem volt ideje elhagynia magát, akkor sosem jut vissza és ez a gondolat fájdalmasabb volt, mint a kilátástalannak tűnő helyzete. Tudta, hogy mélyen megsebezte az amúgy is érzékeny fiút. Mennyi sansza lehet egy újabb esélyre? – Mindent elmondok... Csak nyisd ki az ajtót...

Szívbe markoló volt az egész látvány, ezt már este átbeszélték a feleségével. Most pedig, hogy még mindig ott találták az északit a fiuk ajtaja előtt, még elkeserítőbb látványt nyújtott. Míg Hiroko összegyűjtött egy kevés reggelit Yuurinak, Toshiya csendesen megközelítette Viktort. Óvatosan lehajolt és megfogta a vállát, hogy magára vonja a figyelmét.

- Gyere, mutatok valamit! – suttogta és bár nehezen, de rávette a férfit, hogy kövesse.

Viktor fáradtan nézett fel Yuuri szüleire és egy gyenge mosoly jelent meg az arcán. Igyekezett nem túl összetörtnek tűnni, de egyértelmű volt, hogy átlátnak a szitán. Nehézkesen jött el csak az ajtótól, és követte a férfit. Hiroko egy kis csomag ételt nyújtott felé, de képtelen lett volna egy falatot is lenyelni.

- Köszönöm, majd később...

- Nem, nem. – nyomta kicsit erőszakosabban a kezébe a nő. – A kedvenced, szóval nem fogadok el nemleges választ.

Viktor hálásan biccentett és még mindig fájó szívvel nézett a zárt ajtóra, amíg ott nem hagyták teljesen a folyosót.

Hiroko csak ekkor lépett az bejárathoz és finoman kocogtatta meg.

- Yuuri, kisfiam... Hoztam neked reggelit.

Szipogva emelkedett fel Hiroko szavaira, és Yuuri óvatosan nyitotta ki az ajtót. Mikor kitekintett meg is könnyebbült, hogy Édesanyja egyedül jött. Szomorú mosollyal nézett a kedves szemekbe.

- Nem vagyok éhes, Mama. – suttogta. – De köszönöm...

Hiroko ellentmondást nem tűrően lepakolta az ételt a fia kis asztalára.