Kristály Éjszaka - Atlantisz legendája (Yuri on Ice fanfiction)

13. fejezet - Vihar előtti csend

Yuuri a messzeségbe, a nagy kékségbe bámult... Kevesebb mint nyolc napjukba telt visszatérni délről Hasetsuba. Tény, hogy az idősekkel, gyermekes családokkal ez jóval könnyebb volt, hisz nem volt szükségük annyi pihenésre. Hajnalban érkeztek, de még nem úsztak át a szoroson, nehogy feltűnjenek az északi seregnek. Másnapig vártak, pihentek, felderítőik figyelték az északi őrök mozgását...

A stratégiai tárgyalás gyorsan lezajlott. Több katonai vezető is azt látta a legbölcsebbnek, hogy ha egy valaki csaliként beúszik a faluba, magára vonva a figyelmet, addig katonáik kiiktatják az őröket, és akárcsak az északiak körbeveszik a falut, váratlan támadást indítva... De persze a csalinak olyannak kellett lennie, akit Darius király ismer... Ez pedig valamelyik északit jelentette. Yuuri pedig bár sejtette, mégis az egyik legnagyobb félelmével nézhetett szembe...

A megbeszélést követően ott hagyta a vezetőket. Szorongása, félelme olyan mértéket öltött, hogy egyedül kellett maradnia. Látnia kellett a végtelenséget. A nagy vizeket, ami annyi felderíthetetlen vidéket rejthet. Ezt pedig csak egy helyen érhette el, a legkedvesebb szirtjénél... De nem okozott megnyugvást, csak még inkább elszabadult mind a fejében, mind a szívében a rettegés. Mert Yuuri igazán félt a holnaptól. Ez a terv rosszul is elsülhet, és elveszítheti a legfontosabb személyt az életében. Nem akart erre gondolni, de nem tudott másra. Nem éli túl, ha elveszíti Őt... Hasetsu táncosa annyira elmerült ezekben a sötét gondolatokban, a gyöngy szorongatásával a nyakában, hogy észre se vette, hogy nincs egyedül...

Viktor várakozással tekintett a másnap elé, miután megbeszélték a részleteket a vezetőkkel. Rengeteg minden múlt a terv sikerén, és mindent meg akart tenni, hogy visszaszerezzék a falut.

A katonai vezetők után hosszan átbeszélte még a másnapot Chrisszel is, és csak a szőke jelzésére vette észre, hogy Yuuri már távozott. Nehéz érzés telepedett a mellkasára, ahogy a párja után indult. Keresnie nem kellett, tökéletesen tisztában volt vele, hol fog rátalálni és ott is ült a szirten, elveszve a messzeségben.

A lehető legcsendesebben közelítette meg, azonnal észrevette feszült testtartását és hogy mennyire görcsösen szorít valamit a kezében... Saját nyakláncán csüngő gyöngyre fogott, párjához úszva finoman a karjára simított.

- Kellemes az este, nem igaz? – telepedett is mellé és elnézett a messzeségbe, aztán Yuuri felé fordult. – Felesleges rágódnod, nem tudjuk, mi fog történni...

Meglepődve vette észre Viktor érkezését, a nyugodt viselkedése pedig felkavarta a benne dúló vihart.

- Felesleges? – kérdezte feszülten. – Oh, hogy nézzem végig holt nyugodtan, hogy a lélektársam besétál egy ellenséges nép által elfoglalt térre, felajánlva magát az éhes cápáknak, mint egy véres hús, és ne aggódjak, hogy szét is téphetik?! Viktor, én nem... – itt elcsuklott a hangja, és elfordulva a kezeibe temette az arcát. Eddig bírta, igyekezett bátor arcát mutatni, de nem ment. – Nem akarlak elveszíteni! – bukott ki belőle könnyes szemmel.

Viktor továbbra is igyekezett higgadt maradni, ezzel is nyugtatni párját is és magához karolta a reszkető Yuurit.

- Yuuri, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. – súgta halkan. – Ők a népem, a katonák vezetője Yakov gyakorlatilag az apám volt. Meg tudom győzni őket, hinni fognak nekem, mert hozzájuk tartoztam és nincs okuk kételkedni. A király nehezebb lesz, de elég feltartanunk. Gondolj úgy az északiakra, mint akik ugyanúgy elnyomásban élnek és félnek. Elnyomja őket a király akarata, még talán nehezebb béklyóik vannak, mint akiket fizikailag zártak be... – rásimított párja arcára és mélyen a szemébe nézett. – Nem fogsz elveszíteni, hiszen még épp csak most találtunk egymásra.