Kristály Éjszaka - Atlantisz legendája (Yuri on Ice fanfiction)

7. fejezet - A polip fojtó ölelése

Az egész faluban néma csend volt, mintha egy lélek se élne ott. Yuuri szinte semmit se aludt, az ablakon lesett kifelé, hátha veszélyt lát, bevonuló katonákat. Sikoltozásra számított, de csak a csend és a sötétség. Kivéve persze a kristályok, amiknek a fénye védelmezte a falu határát és a Szentélyt. Idegesen szorongatta mohatakaróját, egészen addig, míg egy kar át nem ölelte a derekát. Teljesen megfeledkezett arról, hogy Viktor mellette alszik, így megrémülve felsikkant.

- Viktor. - sziszegte. - Megijesztettél...

A férfi magához ölelte hátulról, és belecsókolt a nyakába, így a feszültség rögtön elpárolgott a testéből, teljesen ellazult neki dőlve társának.

- Mocorogsz és nézelődsz egész éjszaka. – súgta Viktor a fiú tarkójára és még közelebb vonta a derekánál. – Próbálj meg lazítani egy kicsit és pihenni! Szükséged lesz az erődre, és egyébként is, engem sem hagysz. – cirógatta meg Yuuri hasát és érezte, ahogy a fiú egészen ellazul a karjai között. Ez rá is nyugtatóan hatott, az elmúlt napok eseményei és aggodalmai alaposan megtépázták őt is.

Felsóhajtott és elmerült Viktor karjaiban, fejét megtámasztotta izmos mellkasán és hagyta magát ellazulni.

- Ne haragudj! – suttogta és apró csókot adott a férfi állára. – Csak olyan érzésem van, mintha valami készülne, és nem tudom elfelejteni Minako tekintetét... – fejtette ki. – Még sose láttam ilyen komornak és nem is osztotta meg velem, hogy mi a terve... Ez nem vall rá. Eddig a legfőbb bizalmasa voltam...

- Tényleg elég komornak tűnt. – sóhajtotta és folyamatosan cirógatta Yuuri bőrét, mintegy magának is megnyugvást keresve, hogy a fiú tényleg visszafogadta. – Tudom, hogy ezzel nem nyugtatlak meg, de nekem is rossz érzésem van. Az biztos, hogy már a közelben vannak és ide fognak találni, abban kell bízni, hogy békés úton tovább is állnak. – mondta csendesen, bár a tény, hogy maga Darius is itt van, csak még jobban aggasztotta. A király kutatott és Viktornak egyre nagyobb volt a gyanúja, hogy valami mégiscsak itt lesz, ebben az elrejtett kis faluban.

Feltekintett társára és bár próbálta rejtegetni, de látta a komolyságot a tekintetében, mely most olyan hidegkék volt, mint mikor az első hideg megérkezik. Yuuri felnyúlt és rásimított a másik arcára, mire Viktor szeme megenyhült és a kedves mosolyát rögtön viszonozta.

- Maradj mellettem, bármi is lesz, kérlek... – mondta csendesen. – Ne szakadjunk el egymástól!

- Megígérem, Yuuri! – mondta csendesen és egy forró csókkal meg is pecsételte a szavait. – Mostantól nem engedlek el magamtól még egyszer... – karolta át szorosan. – De most már aludj és pihenj, kérlek! – simogatta gyengéd mozdulatokkal és érezte is, ahogy a másik lassan-lassan, de mintha álomba merülne, még ha nyugtalanba is.

Viktor viszont most már képtelen volt visszaaludni. Csak nézett ki az ablakon és várta a hajnalt. A várakozás rosszabb volt, mintha történt volna valami, akkor tudnak lépni, cselekedni, most viszont be voltak zárva az elméjükbe a saját félelmeikkel...

Eközben a Szentély mélyén Minako se hunyta le a szemét. Egy apró táskába rejtette a legfontosabb tekercseket, köztük egy szépen védett, elcsomagolt batyut is. Ezt nagyon óvatosan, mint egy törékeny kagyló lenne rejtette a papírok közé, és ezt követően az oldalára szíjazva indult az épület legmélyére. Egy zsákutcánál állt meg és szinte észrevétlen, rejtett rekesznél benyúlt a falba, betolva egy apró kavicsot és fehéres ragyogásban jelent meg egy hatalmas terem ajtaja, mikor ketté nyílt. Nem lépett be, csak állt ott és magába szívta a bentről kitörő fényeket.

- Bocsáss meg Karatsu mester... – suttogta, és visszaúszva a réshez ismét megnyomta a kis követ, és mikor visszazáródott, eltüntetve a bejáratot kiszedte az értéktelennek tűnő kavicsot. Még megnézte a kulcsot, hisz a végén lévő rovások által volt az, ami és belerakta a táskába. Utoljára visszatekintett a falra, de még vissza se indult, mikor meghallotta a nevét, amint kiabálják.