Kristály Éjszaka - Atlantisz legendája (Yuri on Ice fanfiction)

9. fejezet - Vacsorameghívás

A mélytengeriek falujában olyan csend honolt, hogy elsőre lakatlannak lehetett volna hinni. De, ha jól fülelt egy személy akkor észrevehette a fémek csendülését, a halk morajlást, mintha a föld akart volna felszakadni, ahogy a kő pattan a kövön. A színes förgeteg, erős férfiak és nők hordták a köveket el a Szentély közeléből és ástak egyre mélyebbre. Keresve a titokzatos kincset.

Minako az egyik ház kialakított pincéjének, a „cellája" ablakából nézte. Makacsan tartotta a érzelemmentes álarcot, még akkor se rezzent meg, mikor csörömpölve bedobták az ételt. Megfigyelte az északiakat, de érzelmet még véletlenül se fejezett ki. A titok melyet ismert jól őrzött volt, és belőle nem fogják kiszedni...

Darius általában nem jelent meg a munkálatoknál, de most kivételt tett. Kicsit messzebbről szemlélte, ahogy kőről kőre szétbontják a Szentély környékét. Biztos volt benne, hogy nagyon közel jár, szinte érezte a bizsergést a testében, amit a hely és az izgatottság váltott ki. Több információjuk azonban továbbra sem volt. Vakon keresgéltek és csak a szerencsében bízhattak... Ugyan találtak tekercseket, de egyelőre használhatatlannak bizonyult minden. A várakozás pedig nem volt az ínyére, amikor már a célvonalban érezte magát. Frusztrált és türelmetlen volt a felszín alatt, amit egyelőre jól leplezett.

Minakoval nem boldogult, ez egyrészről bosszantotta, másrészről izgalmasak voltak a társalgások a nővel. Nem találkozott még ekkora ellenállással, és ez valahol titkon még tetszett is neki.

Ezen a napon nem kérte az őrök segítségét, nem hívatta magához a nőt, hanem személyesen jelent meg a börtönnél. Az őrök azonnal beengedték, ő pedig határozott mozdulattal zárta be maga mögött az ajtót. Végigmérte a fogvatartott nőt, a kis falu vezetőjét, és érdeklődve billentette oldalra a fejét.

- Nem túl kényelmes szállás. - kezdte köszönés helyet. - Gondolom jobban esne egy jobban felszerelt szoba.

Minako még csak egy pillantást se mért a férfira, de a megjegyzése megmosolyogtatta. Gúnyos félmosollyal fordult meg végül, jó pár pillanatig várakoztatva. Karba fonta a kezét és hátradőlt ültében fenségesen.

- Ez igazán kedves gondolat, felség. - kezdte mézesmázosan. - Talán visszaadja végre a szállásom, a Szentélyt?

- Természetesen... - válaszolt hasonló hangsúllyal. - Amint elegendő információval fizetsz érte. - figyelte közben folyamatosan a nő reakcióját.

Próbálta tartani az arcát, de végül Minako elnevette magát. Kezével próbálta elrejteni a gúnyos mosolyt, de csúfos kudarcot vallott.

- Oh hát persze. Semmi sincs ingyen. - közölte kacéran, de lenéző éllel. - Itt tarthat évekig is, akkor se mondok semmit, mert nem tudok semmi olyat mondani, ami felségednek hasznos lenne. Mint már említettem egy párszor...

- Így van. Említetted, de hazudsz. - jelentette ki nyugodt hangon. Szinte kőmerev arccal figyelte a nőt. Fogalma sem volt, mivel törhetné meg, de tudta, hogy valahogy meg kell ragadnia. - Azt hiszed, jól csinálod, és lehet, hogy a népedet át tudod verni, de engem nem. Megtaláltuk a forrásokat, itt vannak ezek a kristályok... Van itt valami nagyobb és te mindent tudsz! A saját életed is megkönnyíted, ha kinyitod a szádat.

Fáradtan felsóhajtott, és megdörzsölte két ujjal a homlokát. Már nagyon kezdte unni ezt a beszélgetést, ugyanazt elmondani százszor elég idegesítő volt.

- A kristályok fényt adnak, ha jól bánunk velük, a forrás gyógyvize segíti a gyorsabb gyógyulást. Egyiket se harcra, háborúra szánták. Neked nem értékesek. - mondta tárgyilagosan. - Hasetsu többet nem tud neked nyújtani, felség!