Kristály Éjszaka - Atlantisz legendája (Yuri on Ice fanfiction)

Utószó - Amíg a remény él...

A Hold lebukott, a Nap ismét feljött. A tenger meleg ölelése már régen elenyészett, ahogy a nyár hősége is hűvös télre cserélődött, majd újra visszatért, mintha az idő maga is csak egy végtelen körforgás lett volna.

A vizek mélyén, ahol a nap sugarai csak nagyon ritkán érintik a homokot, a Fekete-földi sellők birodalmát a csendes kétségbeesés uralta. Az éhezés és a reménytelenség sötét árnyéka alatt, mikor a vezéreket csak a hatalom és területhódítási vágy vezette egyetlen fénysugár sem törte meg a tenger mélységét... egészen addig a napig.

Hachilah, egy fiatal sellőgyermek, akinek élete eddig csak az üresség fájdalmában telt, egy elhagyatott barlang közelében kutatott élelem után. Néhány tengeri csiga, kagyló volt csupán szerzeménye, szegényes vacsora nemhogy számára, de édesanyja és testvérének is kevés.

Szeme sarkából egy halvány fényt pillantott meg, egy ragyogó sugarat, mely mintha a tengerfenék sötét kárpitját hasította volna szét. A kíváncsiság vezette, és ahogy a barlang mélyére úszott, előtte valami egészen ismeretlen tárult fel.

A fényforrás egy szikla körvonalát világította meg, akörül tündöklő kristályok emelkedtek ki a homokból, mintha mindig is ott lettek volna, mégis titokzatosan újak voltak. A korallok, melyek addig csak ritkán jelentek meg ezen a tájon, most buján burjánzottak, mintha egy ősi erő táplálta volna őket. A gyermek szíve gyorsabban vert, ahogy ráébredt, hogy valami különlegesre bukkant. Valami ősire, elfeledett kapura...

A tenger mélye ismét elrejtett egy titkot. Aki pedig értette a csend üzenetét, tudta, hogy Atlantisz, az elveszett világ, talán most éppen ott, a fény és a kristályok között talált új otthonra - egy helyen, ahol a szükség, ott a remény újraéledhetett...

Vége