"Add ide azt a lapot! Lefordítom."
"De, te nem tudsz tündéül!"
"Hülyéskedsz velem?"
Madison Wright meg fog bukni fizikából. Ezen nincs mit szépíteni. A nyári szünetet már biztos, hogy az iskolában kell majd töltenie, hogy átmehessen az osztályozó vi...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌𝐀𝐃𝐈𝐒𝐎𝐍
Ahogy becsöngetnek és elfoglalom a helyem a padban a sarkam ideges pattogásba kezd a padló felett. A tanár még nincs is bent, a barátaim pedig még mindig egymást ugratva viccelődnek és dobálják egymást papírgalacsinokkal a hátsó padsorban. Az osztálytársaim zsibongnak és beszélgetnek, néhányan körmöt festenek, valaki még a házit próbálja az utolsó pillanatokban lekörmölni, valaki teljesen a telefonjába merül, valaki olvas. Csak én vagyok képtelen elszakítani a tekintetemet a falon kattogó óráról. Minden másodperc lelassul, a tenyerem annyira izzad, hogy a szoknyám szélébe kell törölnöm a kezem, a gyomrom pedig bucskefejest vet minden egyes eltelt perccel. Az ajtó viszont még nem nyílik. A tanár úr hangját hallom, a keze olykor-olykor megforgatja az ajtókilincset. Azonban nem lép be. Még nem. Ez pedig talán sokkal rosszabb, mintha azonnal letépné a sebtapaszt és közölné velem, hogy meglett-e a kettesem félévkor fizikából vagy nem.
- Ne vágj már ilyen fejet! - dob meg Jack egy papírgalacsinnal, mire lassan felé fordulok és mikor rám kacsint megpróbálom halvány mosolyra húzni a számat. Rettenetesen sikerül, nem kell tükörbe néznem, ahhoz hogy tisztában legyek vele, ő pedig inkább visszafordul a focista haverjaihoz, minthogy velem beszélgessen. Letudta a kötelező hamis empátiás köreit, felesleges lenne tovább törnie magát miattam.
Amúgy sem értheti! Az apja az iskola alapítványának egyik legnagyobb támogatója. A jegyeit minden tanár négy egész ötös átlag felett tartja. Ha elront egy dolgozatot suttyomban újra megiratják vele, külön képesek leülni vele elmagyarázni neki az anyagot újra és újra, ha látják, hogy nem érti és amúgy is... Jack Neisser Fort Lauderdale legnagyobb csillaga, természetes, hogy mindenki azért szurkol, hogy bekerüljön egy sport ösztöndíjjal valamelyik borostyán ligás egyetemre! Az azonban korántsem ilyen egyértelmű, hogy nekem nem kell még egy plusz évet itt maradnom, ha nem megyek át fizikából év végén.
Ugyanis, ha nem teszem, akkor nem fogom megkapni időben a bizonyítványomat, nem fogok tudni jelentkezni az egyetemre, és mivel a szociális pontjaim nagy része jövőre elévül esélyem sem marad, hogy valaha bármilyen képzésre ösztöndíjjal kerüljek be. A családomnak nincsenek felesleges ezresei a széfben, és félő, hogyha elveszik tőlem az esélyt, hogy én maradjak a pompom csapat kapitánya mert a béka segge alá süllyed az átlagom soha nem is lesz lehetőségem bekerülni egy ösztöndíj programba.
- Jól van! Jól van, Harris! - nevet fel a tanár úr, amikor belép, hatalmas őszinte vigyorral intve az ajtó mögött álló kollégájának. - Óra után megbeszéljük!
- De el ne felejtsd! Ez a Miami Dolphins, tesó! - a diákok felnevetnek, amikor Mr Harris Moore bedugja a fejét az ajtón és beinteget nekünk, hogy tisztában legyünk vele, hogy ő az, aki minden áron el szeretné hívni magával Mr Whitakert a pénteki foci meccsre. Az edző végignéz a hátsó padban üldögélő focistáin, búcsúzasképp belefúj egyet a nyakában lógó sípba, hogy mindenki felkapja a fejét, aztán int egyet, és ahogy jött úgy el is tűnik valahol a folyosón.
