"Add ide azt a lapot! Lefordítom."
"De, te nem tudsz tündéül!"
"Hülyéskedsz velem?"
Madison Wright meg fog bukni fizikából. Ezen nincs mit szépíteni. A nyári szünetet már biztos, hogy az iskolában kell majd töltenie, hogy átmehessen az osztályozó vi...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐋𝐎𝐆𝐀𝐍
– Csak nézz rájuk és mondd, hogy nem aranyosak!
– Még mindig azt mondom, hogy kihagyott lehetőség nem rajzolni valamit az arcukra alkoholos filccel.
Érzem, hogy valaki az arcomba liheg, de nem bírom kinyitni a szemem. Valahol még mindig az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén lebegek, egy súlytalan állapotban, ahol még az se tud zavarni, hogy haj lóg az arcomba és a számba, az még kevésbé, hogy melegem van, az viszont egyre inkább, hogy valaki a combomon térdel.
– Nézd meg! Cuppog! – suttogja Oscar én pedig kinyújtom felé a kezem, hogy valahogy elhessegessem.
– Tűnj el! – morgom fáradtságtól mély hangon, a fejembe pedig egyből belenyilal a fájdalom. Nyögve egyet a homlokomnak nyomom a kezem és az oldalamról a hátamra fordulok. Mintha ütvefúróval próbálnák feltörni a koponyám, vagy inkább valami a nagyon erős préssel szeretnék összenyomni egyszerre minden irányból. A karom zsibbad, akárhogy szeretném megmozdítani nem tudom, mert valami meleg és nehéz nyomja le. – Istenem! – motyogom, Oscar pedig felhorkant a fejem felett.
– Jaj, másnapos a baba! – gügyögi én pedig kinyújtom a hangja irányába a kezem, megfogom az arcát és lökök rajta egyet, hogy végre eltűnjön felőlem.
Oscar hátradől, én pedig kómásan nyitogatni kezdem a szemem. A napfény esküszöm megerőszakolja a retinám. Szinte kiolvad tőle a pupillám. Úgyhogy azonnal visszazárom. De... az a láb... Van egy láb az ölemben, ami nem hozzám tartozik. A haj... A nyakamban érzett szuszogás... Újra kinyílik a szemem, az arcomra pedig teljes pánik ül ki, amikor rájövök, hogy nem hallucináltam. Valaki tényleg fekszik mellettem. Valaki, aki ahogy észreveszi, hogy megmozdultam erősebben a derekam köré fonja a karját és közelebb mászik hozzám a takaró alatt.
Ennyit arról, hogy nem vagyok hormonális tinédzser. Ennyit arról, hogy a nyugalom mintapéldánya is lehetnék ebben a földi életben. Mert hiába állnak körülöttem a fiúk a testem azonnal reagál a helyzetre. Szerencse, hogy az a bizonyos comb pont jó helyen van ahhoz, hogy a fiúk ne vegyék észre, hogy korán reggel, olyan másnaposan, hogy még a szememet kinyitni is nehéz, állok, mint cövek.
– Maddy! – suttogja Oscar miközben visszamászik az ágyba.
– Neked komolyan semmi más szórakozási lehetőséged nincs? – morgom a kezembe temetve az arcom.
– Olyan cukik voltatok. Mint a kis pingvinek mikor összebújnak a hideg elől.
– Befognád kérlek? – suttogja Madison a vállamnak nyomva az arcát. Az ajkai minden betűnél megérintik a vállam, a testem pedig libabőrös lesz mindenhol, ahol hozzám ér.
– Adtok egy... – kezdeném halkan, de Liam már vissza is tér mellénk és egy fejfájás csillapítót nyom a kezembe egy pohár vízzel egyetemben. Nem is gondolkozok mielőtt felhajtom az egészet a gyógyszerrel együtt.
