"Add ide azt a lapot! Lefordítom."
"De, te nem tudsz tündéül!"
"Hülyéskedsz velem?"
Madison Wright meg fog bukni fizikából. Ezen nincs mit szépíteni. A nyári szünetet már biztos, hogy az iskolában kell majd töltenie, hogy átmehessen az osztályozó vi...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A hét valahogy nem tűnik olyan szörnyűnek az óránk után. Egyedül vagyok, mert a "barátaim" nem beszélnek velem, mióta Jack mérges rám, de akárhányszor összeakad a tekintetem Logannel órán, vagy szünetben nem érzem egyedül magam. Ha közös óránk van mellé ülök, ő pedig nem szól bele, csak elfogadja a dolgot, mintha teljesen természetes lenne. Azt hiszem, egy idő után azzá is válik. A második hétre biztosan.
Szinte mindent lejegyzetel, amit a tanár mond, a keze egy pillanatra sem áll meg a papíron miközben a tanár magyaráz, én viszont csak a könyvet húzom magam elé, hogy amíg a tanárok beszélnek kiemeljem a legfontosabbnak tűnő szavakat egy pasztell rózsaszín szövegkiemelővel és madártollakat rajzoljak unaloműzés gyanánt a margókra. Nem igazán érdekelnek az órák. A fejemben zenék pörögnek, lépések, mozdulatsorok, kiáltások. Még akkor is, ha fizikailag éppen történelem vagy biológia órán ülök a fejem valahol egészen máshol jár és formációkon, piruetteken, dobásokon és elkapásokon jár, a fülemben pedig csak tompán hallom az anyagot, amit megpróbálnak leoktatni nekünk.
Logan néha papírfecniket csúsztat nekem a padon, ha túl hangosan pattogtatom a tollam, túl gyorsan kopácsolok a ceruzámmal, vagy ha úgy emelgetem a lábamat fel és le a falap alatt, hogy az egész felület beleremeg a mozdulatsorba. De a délutánjaim immár teljesen lefoglalják a pompom edzések. Csak azok a napok szabadok, amiket Logan társaságában töltök a könyvtárban, vagy egy part menti szendvicsbárban.
A nagynéném azt mondja, hogy túl sokat vállalok magamra és pihenhetnék egy kicsit. De látom minden alkalommal a sötét karikákat a szemei alatt, amit az izgulás, a stressz és a kialvatlanság okoz, látom, hogy szinte elfogy a ruháiban, mert lassan az összes lóg rajta, és hiába vagyok emiatt önző és lenéző, minden alkalommal csak még nagyobb lendülettel kezdek dolgozni a jegyeimen vagy a koreográfia tökéletesítésén, ha rágondolok. Mert én nem leszek olyan, mint ő. Én nem fogok egy erőszakos férfi mellett leélni egy életet, minimálbérért gürizve napi tizenkét órát egy meg nem fizetett állásba. Nem... én, én több leszek. Jobb leszek. Annak kell lennem. Sokkal jobbnak kell lennem.
– Kivel szoktál enni? – kérdezi tőlem Logan csütörtökön, az angol irodalom óránk után kirángatva a gondolataimból, mire megrázom a fejem és értetlenül felé fordulok.
– Jackékkel. Miért?
– Mert nem láttalak az asztaluknál, vagy körülöttük egész héten. Összevesztetek?
A könyvem felé fordulok és inkább a táskámba süllyesztem a tolltartómmal és kulacsommal együtt ahelyett, hogy válaszolnék. Még mindig túl sok az ember a teremben. Nekem pedig semmi kedvem pletykát biztosítani a csevegésükhöz.
Pedig, amit Logan mond az igaz. Egész héten nem beszéltem egyetlen "barátom"-mal sem. Ők nem beszéltek velem, én pedig kölcsönösen nem szóltam hozzájuk. Persze lehetne azt mondani, hogy magamnak kerestem, hogy mindössze csak Jacktől kellene bocsánatot kérnem, amiért megbántottam a bulin, amiről Logannel távoztam. De semmi kedvem anyuci pici fiának a lelkét pátyolgatni. Ha ő nem keresi a társaságomat, és erre buzdítja a többieket is, vagy egyszerűen ők olyan birkák, hogy gondolkodás nélkül vágnak sutba tizen-akárhány-éves barátságokat velem, akkor én sem tartok igényt az ő társaságukra. Még akkor sem, ha fáj, hogy nincsenek velem, még akkor sem ha éjszakánként, a takaró alatt azért megremeg az ujjam, hogy TT vagy akárki más nevére kattintsak a telefon képernyőn.
