Te, én és a lila fények

19. rész

Most még csendesebb és üresebb volt a folyosó, mint eddig bármikor. Most még elveszettebben bolyongtam rajta, mint az ide érkezésünk napján. Már...már nem volt célom. Már nem akartam ruhát választani a koncertre, mert többé itt már nem várt ránk a lilán hullámzó óceán. Már nem akartam gyorsan elaludni, hogy másnap éber legyek, mert nem volt okom ébren lenni. Már nem akartam futni Tae karjai elől, vagy szaladni Tae karjaiba, mert többé nem nyíltak felém, hogy aztán birtoklóan záruljanak össze körülöttem.
Úgy látszott, elértem a céljaimat. Olyanokat is, amiket álmomban sem reméltem volna hetekkel ez előtt. De mi történik, miután elértük a vágyainkat? Onnan hogyan tovább? Ha egy megmászandó hegyként tekintünk a célra, és az aljáról indulunk, a célba érés után már csak csúszni tudunk. Lefelé. Oda, ahol sötét van, én nincs fény, ami jelezné hogy merre tart az utad.
Én pontosan ebbe a szakaszba értem. Fogalmam sem volt arról, hogy most hogyan tovább. A szívem azt súgta, hogy bízzak Taehyungban, higyjem el hogy szeret, és várjam meg, amíg vissza jön, de az agyam nem így gondolta. Ő másodpercenként emlékeztetett arra, hogy én Kim Taehyungról beszélek. Egy idolról. Valakiről, akivel nem lehet jövőm. Minek várjak rá?
És ki mondja meg nekem, hogy melyik a helyes válasz? Ki segít abban, hogy ne lépjek mellé? Hát senki. Ilyen az élet. Nehéz döntések elé állít, majd magadra hagy, mondván hogy old meg egyedül

-....nem érdekel! Nekünk még két napig be van fizetve ez a szállás! Kurvára leszarom, hogy az, amiért jöttünk, véget ért- kiabált Molly idegesen. Ő volt az egyetlen, aki próbálta nem kimutatni, hogy mennyire megviseli a bts távozása. Ő volt köztünk a legidősebb. Igaz, csak egy évvel, de még is felelősséget vállalt értünk. Támaszt akart nyújtani. Nem akarta, hogy lássuk: valójában mennyire is összetört. De nem kellett kimutatni. Ismertük már eléggé ahhoz, hogy lássuk

-És még is mit akarsz itt csinálni?- kérdezte Zara indulatosan. Szemei még mindig vörösek voltak a sírástól

-Képzeld, elég sokan jönnek Las Vegasba, és ha hiszed, ha nem, ezeknek a 99%-ka nem bts koncert miatt. Valahogy csak elütjük az időt- vágta rá M kiabálva

-Mi a faszért kell üvölteni? Itt állok melletted!- emelte meg a hangját Zara is

-Muszáj veszekedni? Nem volt elég dráma a mai napra?- sóhajtottam

-Ne okoskodj, oké? Nem tudod hogy miről beszélsz- ordította Zara

-Már hogy a szarba ne tudnám, bazd meg! Ugyan azt éltem át!- kiabálás közben lassan újra könnyes lett a szemem. Hirtelen beállt a csend, és döbbenten néztünk össze

-Mi történt velünk?- kérdezte Molly halkan, szinte suttogva. És csak ekkor esett le. Az elmúlt napokban magasról szartunk egymásra. Mind a hárman el voltunk foglalva a saját szerelmi életünkkel, és közben teljesenen elfelejtettük egymást. Pedig szükségünk lett volna a másikra. Ha fokozatosan dolgoztuk volna fel közösen az elmúlt napok eseményeit, akkor nem szakadt volna ránk egyszerre ez az egész. De már mindegy volt. Már megtörtént. Mit tehettünk volna?

-Elgyengített ez a szar!- szipogott Zara. Gondolom a szerelemre hivatkozott ilyen szépen

-Ja.-nevettem el magam, miközben letöröltem a könnyeimet
Valójában nem lettünk gyengébbek. Csak hirtelen rántották ki alólunk a talajt, és még nem találtuk meg az egyensúlyt

-Sof- dugta be a a fejét Zara az ajtón, miután majd nem két órára elhúzódtam a hálóba

-Hm?- emeltem rá a tekintetem

-Molly még is bele egyezett, hogy ne maradjunk még két napot. Holnap reggel indulunk haza, de még akarunk menni egyet sétálni. Jössz velünk?- kérdezte

-Aha- tápászkodtam fel. Igazából én még szívesen maradtam volna, de biztos hogy nem álltam volna neki ezen is veszekedni. Inkább némán felvettem a cipőm, és engedelmesen követtem a lányokat az utcán

- Amúgy hová megyünk?- érdeklődtem

-Nem tudom. Keressünk valami kajáldát- vont vállat Molly

-Oké. Ugye tudod, hogy konkrétan most ebédeltünk? De mármint hogy 10 perce. Kizárt hogy még nincs tele a hasad- húzta fel a szemöldökét Zara

-Ennyire már igazán ismerhetnél- nevetett fel M lesajnálóan- Nekem nincs olyan, hogy tele van a hasam.- jelentette ki. Igaza volt. Amióta ismerem, zabál. De komolyan. És a felháborító az, hogy meg sem látszik rajta

-Jó, oké, legyen. De akkor már inkább valami cukrászdát keressünk- sóhajtott Zara beleegyezően. Szóval neki álltunk cukrászdát keresni Las Vegas utcáin. Annyi eszünk nem volt, hogy esetleg utána nézzünk telefonon, hogy egyáltalan van-e a közelben, ezért mint az idióták, keringtünk össze vissza.
Hogy találtunk-e? Hát nem. De nem is mi lennénk. A végére már egy lepukkant kávézó is megtette volna, csak végre leülhessünk és kapjunk valamit

-Ez jó lesz- biccentett Zara fáradtan egy...egy fogalmam sincs hogy mi felé

-Tesó, ez ránk dől, ahogy kinyitjuk az ajtaját- bámultam elképedve a nem kifejezetten biztonságos épületre. A cafe felírat már fakón, itt ott teljesen lekopott betűkkel virított a bejárat felett, a fal pedig konkrétan rohadásnak indult. Nem igazán mondanám hívógató látványnak...és mit csinál egy értelmes ember, aki ilyet lát? Messziről elkerülni. Ezzel ellentétben mit csináltunk mi? Bementünk. Hát persze.
Az ajtót nagyon óvatosan nyitottuk ki, majd csuktuk be, mert tényleg félő volt hogy kiszakad, vagy lerohadt a helyéről. Oda bent is hasonló körülmények uralkodtak. Az egész helyiségben összesen négy asztalka volt, egy pult és egy mosdó ajtó. Persze minden koszos, és borzasztó régi. Mindennek ellenére még sem volt teljesen üres. Igaz, hogy csak 3 ember tartózkodott bent, de az is valami

-Rendelek kávét, addig ti üljetek le valamelyik asztalhoz- javasolta Molly, és elindult a pult felé

Mi megközelítve a nekünk tetsző ülőhelyet, óvatosan leereszkedtünk a székre, mert nem volt biztos, hogy megtart, ha hirtelen huppanunk rá

-Azért cuki, nem?- kérdezte halkan Zara, aki berángatott ide

-Az. Kb mint a nagymamám pincéje, ahová úgy 15 éve nem ment le senki takarítani- motyogtam körül nézve- Szerinted az ott a mosdó lehet?- böktem az ajtó felé, amin már egy ideje gondolkodtam, hogy hová vezethet

-Nem tudom, nézd meg- vont vállat baratnőm és ő ezzel le is tudta a dolgot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódtam, amikor benyitottam, mert azért lássuk be! Bármi lehetett volna ott. BÁRMI!
De ahogy megpillantottam a mosdókagylót és a nő, férfi jelzéseket, azonnal megnyugodtam. Ez a nyugodságom is kb addig tartott, amíg be nem léptem a kabinba. Nem tudom eldönteni, hogy a szag volt undorítóbb, vagy maga a látvány. Abban viszont biztos voltam, hogy én itt nem fogom elvégezni a dolgom, mert ki tudja hogy milyen bacikat szednék össze. Szóval kiléptem a fülkéből, és a csapot megindítva mosni kezdtem a kezem. Ebben a pillanatban nyílt mögöttem az ajtó, és egy férfi sétált ki mögüle. Nem nagyon érdekelt, ezért nem is figyeltem rá, egészen addig, amíg mellém nem ért, és meg nem szólított

-Sofi?- azonnal rákaptam a fejem, ès döbbenten néztem rá. Aztán felismertem, és a döbbenetem csak fokozódott

-Alex?- kérdeztem elkerekedett szemekkel, miközben valami furcsa érzés keletkezett a gyomromban. Fájdalom? Gyűlölet? Talán a kettő egyszerre?

-Szia! Hogy kerülsz ide?- mosolygott rám az exem

-Egy koncert miatt jöttem. De te mit csinálsz itt?

-Ami azt illeti, én is egy koncert miatt jöttem. Pontosabban turné miatt, de csúszás volt a rendszerben, ezért ma vagyok itt utoljára- magyarázta. Érdekes. Nem úgy ismertem őt, mint aki koncertekre járna. Főleg olyanokra, amik ennyire messze vannak az otthonától. Vagy...várjunk csak

-Nézni jöttél?- puhatolóztam, mert sanda gyanúm támadt, és csak remélni mertem, hogy tévedek

-Dehogy.- nevetett- a menedzserük vagyok- éreztem hogy gyorsabban kezd verni a szívem

-Kiknek?- ez volt az utolsó mentsváram

-A bts-nek- jelentette ki egyszerűen

Na bazd meg...