A megtévesztés őszintesége [ChenBaek]

1. Fejezet

Jongdae

- Teljesen elment az esze! - dünnyögtem feszülten a laptop képernyőjét bámulva. - Még hogy könnyű házi! Franc!

A néma könyvtárban persze a kifakadásom rohadt hangosnak hatott, így egyből jöttek is a felháborodott morgások. Legszívesebben visszavágtam volna, hogy ők sem örülnének jobban a vállalat gazdaságtan házinak, de inkább kussban maradtam és a füzetem a táskámba vágva kirobogtam a helyiségből.

Kb a lábam sem érte a földet, úgy siettem kifelé az egyetemről. Már a második évem taposom eme köveken, úgyhogy eléggé kiismertem itt már magam, arról nem is beszélve, hogy ha akartam volna se tudtam volna elrejtőzni. A szobatársam feltűnő. Enyhén szólva is.

- Jongdae! - a lábam ezúttal tényleg nem is érintette a földet. A szobatársam, Park Chanyeol, könnyűszerrel kapott fel és már vitt is. De hova a faszomba?

- Hova viszel? Teszel le, hallod! Chanyeol! - nem mintha számított volna bármit is. Süket fülekre találtak szavaim. Mint mindig. - Sehun lefeküdt a nővéreddel.

- Anyád! - nem túl kedvesen letett végre és karba fonta a kezeit. - Hazugság. A nővéremnek jobb ízlése van ennél.

Széles vigyorra húztam a számat és próbáltam nem képen röhögni. Sehunnál aligha találni jobbat, ha ízlésről beszélünk. Nemcsak itt, Dél-Korea egyik legjobb egyetemén, hanem bárhol máshol a világon. Meghagyom abban a tudatban, hogy ez sosem történt meg. Édes, naiv Chanyeol.

- Mi az isten történt, hogy gyakorlatilag elraboltál?

- Na, az van, hogy ma buli lesz - Ez már most rosszul hangzik. Amikor Chanyeol ilyen lazán mondja ezt a mondatot, az azt jelenti, hogy hatalmas parti lesz. Olyan a levegőtől is berúgsz buli. Kizárt, hogy én elmenjek.

- Nem. Egy tetves hónapom van megtanulni egy rohadt négyszáz oldalas könyvet az egyik vizsgára, vagy búcsút mondhatok az ösztöndíjamnak.

- Egy este belefér - kacsintott rám izgatottan. - Na! Minseok megnősül!

- Hogy... Mi?

Baekhyun

Nyögve fordultam meg az ágyban és ezzel az egy mozdulattal ki is zuhantam belőle. Fájdalmas grimasszal túrtam ezerfelé álló barna hajamba, majd a telefonomért tapogatóztam az éjjeli szekrény tetején. Nem volt ott. De nem is emlékszem, hol kéne lennie. Jézusom, Baekhyun, szedd össze magad!

Lassan csoszogtam ki a szobámból, aztán le a lépcsőn, végül be a konyhába. Az óra mutatója kisegített az infóval, miszerint cseszett késő volt. Vagy korán, ha úgy nézzük. Kora délután. A tegnap este nagy része totál kiesett. Ilyen se volt még. Nem mintha nem érdemeltem volna meg a felejtést, de bassza meg, bárcsak az okra ne emlékeznék, ami miatt ittam. Az a kis...!

- Adj innom, vagy itt halok meg! - nem épp férfias sikoly csúszott ki belőlem a rekedt hangra mögöttem és visszakézből hozzávágtam egy, a pultról hirtelenjében felkapott banánt Yixing kómás fejéhez. - Hé! Mi a franc bajod van?!

- Nekem?! Mit settenkedsz te itt?

- Így hálálod meg, hogy a hátamon hoztalak haza, miután a sárga földig ittad magad tegnap? - nyílt a szám, ám hamar vissza is csuktam. Derengeni kezdett valami arról, hogy magasabban vagyok, mint szoktam és, hogy ez mennyire tetszik. Ennyire nem lehettem kész!

A még középiskolában, a cserediákságnak hála, megismert kínai barátom álmosan pislogott rám, majd elmosolyodott. Mindkét gödröcskéje felbukkant olyan hatalmas mosoly virított rajta és ebben a pillanatban tökéletesen megértettem, miért van oda érte mindenki. Szó szerint mindenki. Ő mégsem randizik. Legalább nem esik úgy pofára, mint én.