"Síri csend, ami vetekedik a halál szagával. Sötétség, ami bűnös árnyakat védenek karöltve. Hideg, ami a vért is megfagyassza. Itt vagyok én, akinek fogalma sem volt eddig erről a helyről, vagy világról, hogy létezik, addig a percig, míg...
-Felébr...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
─────────•─────────────────────────────────
Mikor, legközelebb kinyitottam a szememet, akkor a szobám fehér mennyezetével találkozott tekintetem. Szobám. Nem, ez egyáltalán nem az enyém. Vajon lesz még, olyan, hogy valaha, valami az enyém? Ezt, elég lehetetlennek érzem. Jelen pillanat biztosan.
Egy halk nevetés hangja tör utat az elmémben, mire önkéntelenül is összébb gömbölyödök. Fáj. A torkom... nem. Viszont a szívem, nem is kicsit...
-Yana, YANA! - jött egy aggódó hang, ami, egyre csak közeledett felém. Ez nem az elmémben van. De akkor hol? Szememet lassan vezettem végig a fehérségen. Tiszta fehér, de mégis, oly... sötét és fekete. -Yana! Miért sírsz? Mi történt? Yana... - simogatta meg karomat óvatosan majd éreztem, ahogy besüpped az ágy lábam mellett. Sírok?
Nem, nem, nem! Egy hang megállás nélkül kántálta a fejembe. Újabb, kezek szorítását éreztem meg a bőröm alatt. Nem tudom ki az, de elhúztam tőle a kezemet. Fáj, az érintése. Fáj, hogy bántani akar. Fáj, hogy... engem akar.
A hangok, azonban csak úgy vibráltak az agyamba, miközben egy gyönyörű régi képeket kezdenek el újra festeni, még a kiskoromból. A fehér falon, mint valami vászon, apa képe jelent meg szemem előtt. Vagy 15 évvel ezelőttiről lehet. Apa markáns arc élei, kékes zöldes szeme, sűrű fekete borostája, ami igazán fiatallá tette. Fekete göndörkés haja, ami fantasztikus festményként egészítette ki, apám aggodalmas tekintetét. Miattam volt. Egy könnycsepp gördül le az arcomról. Ez is, miattam volt. Hisz, mindig féltem a villámoktól és a heves viharoktól, amik néha este beköszöntöttek felénk.
Rázni kezdett a hideg, mintha újra élném, az akkori vihar hidegét.
-Hé, Yana! Figyelj rám egy kicsit... - súgta nyugtatón a hang, ami teljesen szomorúságomra, nem apámhoz tartozik, hanem... legjobb barátomhoz. -Semmi baj sincs, Yana. Teljesen érthető, hogy ennyire zaklatott vagy. - sóhajtja szomorúan.
Ujjaival, hátra tűrte az arcomba hulló tincseimet. Lassan lekövettem mozdulatát. Ugyanaz a szerelés volt rajta, mint amit, manapság is viselt. Annyi különbséggel, hogy nem volt rajta a fekete bőrdzsekije, hanem egy szürke pulcsi vette át most felsőteste takarását.
-El sem bírom képzelni, hogy mik lehetnek benned. De tudd, én mindig melletted leszek. - simított végig arcomon hüvelykujjával. Azonban, az ő keze nem tudott, akkora forróságot okozni, mint apám kérges nagy keze. Ezt szomorúan nyugtáztam, mint azt is, hogy apám kezét, már sohasem fogom érezni magamon. A szívem összeszorult a gondolatra.
-Hobi... - szólítottam meg rekedtesen, majd kissé köhögni kezdtem.
-Yana! - hangja ijedten csattant fel. Azonban mielőtt bármit is tehetett volna, egy sötét alak jelent meg.
