~ Soha nem gondoltam volna~ Lamine Yamal ff. -BEFEJEZETT-

11. fejezet

- Dik - válaszolt.

>ᴗ<>ᴗ<

Végül Lamine is jött velünk a kórházba. Beértünk, ahol apa várt könnyes szemekkel. Egyből odarohantunk hozzá.

- Apa itt vagyunk - szólaltam meg. A vállára hajtottam a fejem és szorosan öleltem. Szinte remegett a sok stressztől. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, bár ha már egy kórházba is vagyunk, akkor főleg nem jó a helyzet. Apám a telefonba csak annyit mondott, hogy jöjjünk ide, hisz fontos. Azt hittem ő fekszik valamelyik szobába egészen addig, ameddig fel nem kerestek minket Nicolas-sal a nővérek.

- Nicolas és Luna Ramirez nemde? Az ikrek- jött oda hozzánk az egyik nővér.

- Igen, mi vagyunk - válaszoltam, miután Nicot bámultam, aki méregeti a hölgyet.

- Gyertek velem - felelte, majd elindult.

- Forró a csaj - súgta oda közénk a bátyám, jelezve a nővérkére, mikor Lamine-t megöleltem. Persze, ki ne maradjon, Nico reakciójára csak megforgattam a szemem szokásosan.

Elindultunk a nő után, majd mikor felértünk a 231-es szobába még nem nyitotta ki az ajtót. A tesómmal kérdőn néztünk rá, majd egymásra, utána vissza.

- Anyátok kómába van. Nem biztos, hogy már fel fog ébredni - mondta rettenetesen nagy sajnálattal a fiatal csaj, majd benyitottunk anyámhoz.

- Mi történt? - kérdeztem miközben odafutottam a kómás anyámhoz. Nico sokkolva volt. Egyszerűen ő nem tudott megszólalni. Bár én sem, a könnyekkel küszködtem.

- Fejbevágták egy teniszlabdával, elvesztette az egyensúlyát és leesett a lépcsőn. Egy nagyobb agyrázkódás is érte, de erős volt, különben ott helyben elhunyt volna. - válaszolta a nővér, majd megfogta a vállunkat - Anyukátok erős, fel fog ébredni! - és kiment.

- Az szép - törte meg a csendet.

- Rohadt életbe - rúgtam bele egy szekrénybe, majd felnéztem a plafonra visszatartásképpen a sírást. Éreztem, hogy szédülök, majd elkap két kéz. Tudtam, hogy Nico itt van és ő segít nekem el ne ájuljak, de olyan furcsa volt. Mintha visszajöttek volna az emlékek anyámról és pár másodpercbe Lamine is benne volt.
Visszatértem a jelenbe és elkezdtem sírni. Anya! Kibaszottul szeretem, nem veszíthetem el. Hála égnek mindent megtesznek az orvosok. Még mindig valaki ölébe fekszem. Szememet kinyitni a sírástól, és a rémülettől sem tudom.

- Luna! - csengett a fülembe egy ismerős hang. Átöleltem. Lassan kinyitottam a szemem, majd megláttam az unokatestvéremet, Pedri González-t. Kiskorunkba elválaszthatatlanok voltunk. Megmondom nektek Nico-val nagyon hasonlít, és mivel az ikertesóm így méginkább mindhárman hasonmásak vagyunk. Ők fiúba, én lányba. Nagyon sokszor vigyázott ránk, míg mi kb. 7 évesek voltunk, ő pedig 11. Aztarohadt 10 éve? Már vagy fél éve nem beszéltem vele, de láttam az edzésein.

- Pedri? - nyögtem ki valamit.

- Én vagyok kislány - nevette el magát. - Jöttünk anyával, mert Fernando bácsi hívott. Ramirez tesók újra jóba lettek.

- Jaj de jó, mostmár maradtunk mi a Ramirez ikertesók - kuncogtam egyet, majd letöröltem a könnycseppeket a szemem lenti sarkából.

- Elhiszed nekem, hogy minden rendben lesz? Isten dönti el - vágta rá édesanyámra nézve. Ő is félt, látszott rajta. Erős fiú, de megértem miért is pánikol, hisz anyámat az egész családunk szereti és ha elveszítenénk akkor abból a familia-ra rátörne a depresszió. Bár apát az ilyenek sose viselték meg, de most méginkább.

Leültünk egy-egy székre és elkezdtük bambulni a telefonunkat, mikor bejön Lamine.

- Hola! - jött ide, majd egy puszit lehelt a homlokomra. Illata még mindig a mennybe visz.

- Szívem - öleltem meg, mivel szükségem volt ebben a helyzetben, avagy pillanatban annak az embernek az illatára vagy éppen a nyugtató ölelésére aki mellett mindig biztonságban érzem magam. Mégegy puszit kaptam a hajamba, utána odasúgta, hogy "Minden jó lesz".
Lamine leült a mellettem lévő székre és nézte, hogy én nyomkodom a képernyőm billentyűzetét. Rádőltem a vállára és anya felé néztem, majd vissza.

- Halljátok - nézett ránk Pedri sokkolt arckifejezéssel, mire mindketten odakaptuk a fejünket. - Ezt nézzétek - nyomta az orrunk alá a telefonját, majd én kikaptam a kezéből és olvasni kezdtem. Egy cikk volt benne, melyben ez a cím, és leírás szerepelt;

Lamine Yamal és Alex Padilla újra együtt lehetnek.

A fiatal világhírű futtbalista több, mint két hete egy vele egykorú lány, Luna Ramirez társaságával találta meg a szerelmet. Viszont a szemfüles rajongói észrevették, hogy Alex Padilla újra bekövette őt az Instagram felületén. - Lamine elővette a telefont, majd megnézte Alex követési listáját, mire ott termedt a neve.

- Miafasz - kiálltott fel és folytattuk az olvasást.

Igaz, Lamine Yamal erről nem osztott meg semmit, de mind tudjuk, ha tényleg szeretik egymást, akkor újra minden a régi lesz.

- Ezek bolondok? - kérdezte meg a költői kérdést az az ember akiről az újságba szó volt.

- Reddit, mit vársz? - válaszolta Pedri. Igaza van, egy social media nem változtatja meg a helyzeteket.

- Ebben a helyzetben ez a kurva Alex is jókor jön - mondtam ki azt, amit gondolok. - Anyám éppen a halálos ágyán fekszik, apám lent sír, bátyám egy másik szobába fekszik az ájulástól és még a barátomat is el akarja venni az a kurva, aki nemrég még más ölébe ült - kezdtem el pofázni, mikor Lamine telefonja felvillant. - Nem tiltottad le Messengeren se?- kérdeztem tőle.

- Ő tiltott le, de ezek szerint feloldott - nézett rám aggódó szemekkel, mire én előkaptam a telefonját és írni kezdtem.
Ez állt az üzenetembe:

Lamine Yamal
Szia Alex, Luna vagyok
Allj le Lamine-rol
Látta

- Szép - néztem rá, majd a telefonra, ami azt írta ki, hogy leláttamozta amit írtam.

- Ne foglalkozz vele, nem mennék hozzá vissza - zárt szoros ölelésbe.

- Szeretlek

- Én is szeretlek életem - mondta, majd kimentünk apáekhoz.

- Na most én lettem a harmadik kerék - nevette el magát Pedri, amelyre mindenki folytatta.