~ Soha nem gondoltam volna~ Lamine Yamal ff. -BEFEJEZETT-

17. fejezet

Amint a nagyszüleink házához értünk szokásosan berontottuk az ajtót és apánkhoz léptünk.

- Na pakoljatok - szólalt meg. Értetlenül álltunk, figyelve arra, hogy mond-e még valamit.

- De hiszen nem úgy volt, hogy maradunk még két napot? - törte meg a kínos csendet Nico, azzal a kérdéssel, amelyre én is választ szerettem volna kapni. Apa viszont nem válaszolt. Mikor már majdnem feladtuk a reményt, akkor jött a válasz:

- Hiányzik már a csapat! - vágta rá, mikor fordultunk volna el. Mindketten meglepődtünk, nem mindennapos ilyet hallani apánk szájából. - Lamine pedig már megölelgetne - mutatott rám. Ahogy kimondta ezt a mondatot ledermedtem. Olyan, mintha a földhöz ragadtam volna, majd a pír és a mosolyom is előbukkant, amit már egy hete nem éreztem igazinak. De most az volt. Talán csak azzal az emberrel érzem igazán boldognak magam, akit nem is olyan rég még gyűlöltem, majd egy hétre rá tudtuk, hogy csak azért drámáztunk, mert kellünk egymásnak. Még lehetséges is, hogy ő az igazi nekem.

Ahogy pakoltuk a ruháinkat én teljesen azzal a tudattal rendeztem a csomagom, hogy holnap már láthatom, hiszen hajnalba landol a gépünk. Ebbe a pillanatba eszembe jutott, hogy holnap FC Barcelona meccs, amikor meg tudnám lepni a barátomat. Bár gondoltam, hogy apám már szólt a feletteseinek, hogy holnap már szeretné, ha vége lenne a szabadságának. Amint a gondolatomba férkőzött már megállás és gondolkodás nélkül futottam a vendégszoba irányába.

- Holnap már mész edzésre? - nyitottam ki az ajtót a családtagom előtt.

- Nem! Nem szóltam még senkinek - vágta rá szűkszavúan. - A kórházban leszek.

- Anyával van valami? - kérdeztem meg tőle utalva arra, amiért ilyen hamar repülünk. A reakcióra meglepetten bámultam magam elé apára, aki a könnyeitől már szinte nem látott semmit és az orrnyergét vakargatta a földre fordulva.

- Meghalt.. - nyögte ki ezt az egyszerű, mégis lélekölő szót, majd a padlóra esett. Amint feldolgoztam a mondatát egyből odafutottam hozzá és szoros ölelésbe zártam. - De ezt a bátyádnak még ne mondd el! - nyújtotta fel a mutató ujját, és egyből leesett, hogy miért.

Mégpedig az ok erre, hogy Nico mindig is jobb kapcsolatot ápolt anyával, mint apával. Ő inkább vele beszélt meg mindent, míg én azzal a férfival, aki most dolgozza fel, hogy a felesége meghalt. Az pedig az édesapám. Engem is rohadtul megvisel ez az egész, hiszen én is tiszta szívemből szerettem édesanyámat, így amint felfogtam a könnyeim szaporodtak és már a szememből áradt is, amely meglátszott a sminkemen.

- Sajnálom apa! - mondani csak ennyit tudtam, majd éreztem, hogy két erős kéz a nyakamhoz helyezkedik. Apának most szüksége van rám. - Erős vagy, pakolj és szedd össze magad - egyenesedtem fel mosolyogva, majd felhúztam a földről. Tehát a férfiak is tudnak sírni. Esküszöm tudtam, de egyik hímnemű családtagomat sem láttam pityeregni.

- Annyira szerencsés vagyok, hogy ilyen lányom van. - mosolygott vissza könnyes szemekkel, én pedig a nagybátyám szobájához vettem az irányt, melyben az ikertestvérem helyezkedik most.

- Hallod Nico! Írtál már Lamine-nak, hogy megyünk? - törtem be hozzá.

- Nem, de írjak?

- Ne! - ordítottam rá. - Meg akarom lepni a meccsén.

- Gyaa, jó ötlet - vágta rá. Tipikus magyar szlenget hozzárakva, amely jelen esetben a "gyaa". Elindultam a szobámba, majd a telefonom kijelzőjére fektettem a figyelmem, miszerint értesítésem jött.

Girl's

Nina
Részvétem chica!

Teresaa
Nagyon sajnálom Luna!

Lunaa
Hogy tudtátok meg hamarabb, mint én?

>ᴗ<>ᴗ<

- Már kezdtem hozzászokni a kontinentális éghajlathoz. Baszki itt miért van ilyen meleg? - kérdtem meg a férfinemű családtagjaimtól, mikor a lábam újból spanyol földet érintett hajnali 4-kor.

- Hát én nem tudom - vonta meg a vállát Nico.

Hazafele úton apa mindvégig csendben bámulta az utat, melyen nekem a szívem szakadt meg. Próbáltam belevonni a beszélgetésünkbe több-kevesebb sikerrel.

Mikor hazaértünk mindenki hullafáradtan befeküdt a saját ágyába, majd elnyomott minket az álom.

>ᴗ<>ᴗ<

Már délben (ez ahhoz képest rekord) lent ültem a konyhában és szürcsölgettem a kávémat, mikor csengetést hallottam.

- Hola chica! - ölelt meg Nina. - Megyünk meccsre?

- Honnan tudtátok, hogy már hazajöttem? - kérdeztem meg tőlük. - És honnan tudjátok, hogy meccsre akarok menni? - néztem rájuk meglepetten.