For As Long As I Can Remember (It's Been December) - L.S. Magyar fordítás

Harmadik fejezet első része

Az akták kicsúsztak Louis kezéből, és tompa zajjal a földre zuhantak.

Harry még mindig őt bámulta, szavai visszhangoztak közöttük. Vagy talán csak Louis koponyájának faláról visszhangoztak, mert az elméje teljesen üres volt, kivéve Harry feldúlt arckifejezését és ezeket a szavakat.

Egy pillanatra Louis azt hitte, hogy ő is tompa zajjal a földre zuhan. Az azonban túl egyszerű lenne. Az nem illene bele a szokásos szerencséjébe, hogy minden kihívást fel kell vállalnia, ami az életében felmerül. Ehelyett Harryvel kellett szembenéznie.

- Húszéves vagy - hallotta magát Louis, mintha nem is az ő hangján szólalt volna meg - Húszéves vagy azon a képen.

Harry tekintete ismét a fényképre esett, és visszahúzta a kezét róla - Az anyám kertjében készült.

Louis bólintott. Fogalma sem volt, mit mondjon. Vagy hogy Harry mit vár tőle. Minden szó, amit mondhatott volna, csak rontott volna a helyzeten. Úgy tervezte, hogy lassan felkészíti Harryt erre. Most mindkettőjüket a mélyvízbe dobták, és Louis nem tudta, hogyan menthetné meg magukat.

Valószínűleg ezt sem tudta volna megmenteni.

- Louis. - Harry újra ránézett, a szeme még mindig elszántan villant - Miért van egy kép rólunk anyám kertjében?

- Mert - kezdte Louis, remélve, hogy Harry nem fut el előle - Mert ott voltam, Harry. És emlékszem az egészre.

Harry kissé megráncolta a homlokát - Milyen egészre?

Sűrűn nyelve, Louis végigsimított a haján - A három évre - válaszolta - Arra a három év, amire nem emlékszel. A balesetre. A kórházra. Mindre emlékszem.

Harry a fejét rázva végül felállt - Ez nem igaz. Egyedül voltam.

- Nem voltál. - Louis egy lépéssel közelebb lépett hozzá - Velem voltál.

Egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy Harry hangulata átforduljon. Louis látta a változást az arcán, pontosan meg tudta határozni a pillanatot, amikor a tagadás beindult. Dühösnek tűnt, az állkapcsa makacsul megfeszült - Egyedül voltam abban a kocsiban.

- Ezt nem tudod, ugye? Nem emlékszel semmire sem. - Louis tudta, hogy abban a pillanatban elbaszta, amikor ez elhangzott a szájából. Teljesen rosszul jött ki, és vissza akarta vonni, valami mást akart mondani helyette. Valamit, amitől Harry nem gyűlölné még jobban, mint ahogy valószínűleg most tette.

Harry egy másodpercig döbbenten nézett, aztán dühösen összevonta a szemöldökét, és az ajkai vékony vonalat alkottak. Újabb szó nélkül elrohant Louis mellett.

- Harry, várj! - Louis követte őt, és elkapta Harry csuklóját, amikor az ajtóhoz ért - Bébi...

- Ne merészelj még egyszer így szólítani! - Harry elhúzódott tőle - Nem hiszek el egy szót sem abból, amit mondasz.

Louis szíve összeszorult a felismeréstől, hogy elveszíti Harryt. Tennie kellett valamit, valahogy rá kellett vennie Harryt, hogy maradjon és figyeljen rá - Ugyan már, szerelmem, meg kell nyugodnod.

- Nem akarok megnyugodni. - Harry sarkon fordult, és kitrappolt az irodából - Soha többé nem akarlak látni!

Louis nem tudta megállítani az elszabaduló nyöszörgést. Figyelte, ahogy Harry végigrohan a folyosón, és eltűnik egy sarok mögött. A szíve súlyosan nehezedett a mellkasára, és Louis nem volt biztos benne, hogy egyáltalán dobogott. Talán igen, de még kevésbé céltudatosan, mint korábban.

Ököllel az ajtókeretre csapott, és Cecilia halkan felsikoltott. Gyorsan leeresztette a tekintetét, amikor a férfi ránézett, és úgy tett, mintha valami mással lenne elfoglalva. Louis végigsimított az arcán, érezte, hogy a teste elzsibbad. A légzése szapora lett, és szédült.