Soren Mallory, a festőnek készülő meleg fiú éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Félve odapislogtam, és fellélegeztem, amikor Emilyt láttam ácsorogni a szék mögött.
– Senki nem ül egyedül. Nem gond, ha hozzátok jövök? – kérdezte.
– Nem, gyere csak nyugodtan – válaszoltam, és még el is mosolyodtam, amiért megúsztam Sebastient. Ezt viszont a lány úgy értelmezhette, hogy a saját személyének szól, mert halványan visszamosolygott.
Levendulaillat csapott meg, amikor leült.
– Tényleg a St. Jamesbe jártál? – kérdezte Kayla halkan, miközben Mr. Abrahamson magyarázni kezdett Shakespeare szonettjeinek szépségeiről.
Emily bólintott.
– Apám akarta annyira. Nagyon vallásos, ezért engem is úgy nevelt – felelte.
– Apukád pap?
– Dehogy, rajztanár. Művészeti órákat tart délutánonként a Riverside gimiben.
Felkaptam a fejem.
– Csak nem ő Bernard Pemberton?
– De igen, miért? Ismered?
– Hozzá járok rajzra heti kétszer.
Mr. Pemberton szívélyes ember volt, mindenkihez akadt pár jó szava. Még azokon a műveinken is talált dicsérnivalót, amik egy az egyben mehettek volna gyújtósnak. Egyáltalán nem hasonlítottak Emilyvel. Mr. Pemberton testes volt, élénk, barna hajú és kreol bőrű, míg Emily mindenben az ellentéte. És ami még meglepett, hogy a rajztanáromat jó hatvanévesnek tippeltem.
– Nem is gondoltam volna, hogy Mr. Pembertonnak van egy ilyen korú lánya – jegyeztem meg finoman.
– Kései gyerek vagyok – vont vállat Emily.
– És anyukád? – kérdezte Kayla.
– Ő meghalt.
– Sajnálom – motyogta a barátnőm.
Egy ideig csendben maradtunk, csak Mr. Abrahamson előadására figyeltünk, és jegyzeteltünk.
– Már nem jársz fekete ruhákban? – kérdezte tőlem Emily váratlanul.
Értetlenül ráncoltam a homlokomat.
– Sosem jártam feketében. Miért kérdezed?
Emily is összevonta a szemöldökét.
– Akkor azt hiszem, összetévesztettelek valakivel. Ne haragudj.
– Pedig jól állna neki a fekete – jegyezte meg Kayla, de nem folytatta, mert egy pillantással elnémítottam.
Kayla szerelmes odaadással rajongott ezért a színért. Csak fekete ruhákat volt hajlandó fölvenni, a haját is feketére festette, és sosem adta fel a reményt, hogy egyszer velem is megszeretteti a színt, ami már úgy hozzá tartozott, mint a keze vagy a lába. Persze mindhiába. Ami az ő macskatestén dögösen mutatott, abban én éhező hajléktalannak tűntem. Problémái voltak az anyjával, aki kiskora óta egyedül nevelte, és emiatt pszichológushoz is járt. Valahogy úgy éreztem, hogy a fekete szín iránti vonzalmát erre lehet visszavezetni.
