Soren Mallory, a festőnek készülő meleg fiú éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Figyeljétek már azt a pasit ott – mondta Kayla másnap délután, a kiállításunk megnyitóján egy férfit stírölve. Sokan eljöttek az eseményre, zsúfolásig megtelt a Riverside aulája, ahol panelekre erősítve állítottak ki nyolcvan képet. Mr. Pemberton is mondott egy rövid beszédet, amit Emily faarccal hallgatott. Miután végignéztük az összes alkotást, unalmunkban lecövekeltünk a rajzom közelében, és a látogatókat kezdtük vizslatni történeteket találva ki róluk, hogy milyen lehet például az életük, a lakásuk, vagy a kedvenc dezodormárkájuk. – Úgy nézi a rajzodat, mintha egy halom kutyaszar lenne – tette hozzá.
– Ő Jevgenyij Zharkov, Jekatyerina apja – mondta mögöttünk egy riverside-os lány, Lynne, aki együtt járt velem szakkörre. Gimis egyenruhájában és befont, vörös hajával jókislány hatását keltette.
– Ez kellene, hogy mondjon nekünk valamit? – vonta föl Kayla a fél szemöldökét.
– Jekatyerinát itt mindenki ismeri a... látványos kis bulijairól. Ő pedig a milliomos műgyűjtő apja.
Jobban szemügyre vettem a férfit. Az egész kiállása tekintélyt parancsoló volt. Elegáns, grafitszürke öltönyt viselt, szőke haját katonásra nyírták, világoskék szeme pedig hideg tekintetet kölcsönzött neki, és olyan kifejezés ült az arcán, mintha az egész világot unná, de legalábbis csendes megvetéssel viseltetne iránta. Vagy csak a rajzom látványa vette el az életkedvét. A francba, gondoltam, jobban is kidolgozhattam volna, a környezetet is csak felvázoltam, az árnyékolást meg elintéztem egy kis satírozással. Jobb lett volna, ha inkább a lovat adom be, ez így óriási égés. Azzal tudtam csak vigasztalni magam, hogy félreértés történt, igazából eszem ágában sem volt ezt a képet a publikum elé tárni.
– Ja, a műkincsek mellett biztos nem nagy szám ez az amatőr kiállítás – mondtam. – De akkor mit keres itt?
– Jekatyerinára vár, hogy hazavigye úszásról – felelte Lynne.
– Így már érthető – mormogtam. – Hogy addig se unatkozzon, végignézi a képeket.
– Mesélj ezekről a bulikról – kérte Kayla Lynne-t.
– Minden hónap első szombatján rendezik. Ezek valójában álarcos bulik. Aki eljön, annak be kell öltöznie, és mindenki szeret felismerhetetlen lenni – magyarázta Lynne.
– Azért ez veszélyes, nem? Így akárki bejuthat oda – mondtam.
– Nem olyan könnyű átkerülni a küszöbön. Tudni kell a jelszót, ami minden alkalommal változik, és a legfrissebbet csak a kivételezettek kaphatják meg. Ezért igyekszik mindenki Jekatyerina kedvében járni.
– De miért akarnak felismerhetetlenek lenni? – kérdezte Kayla.
Lynne úgy nézett rá, mint egy különösen lassú felfogású óvodásra.
– Nyilván azért, hogy mindenki büntetlenül azt csinálhasson, amit akar. Ha valaki ott megcsalja a párját, sosem derül ki, temérdek üres szoba van, és gyakorlatilag nulla szemtanú. Azon kívül ott cserélnek gazdát bizonyos holmik is, és az üzletből Jekatyerinának is le szokott csöppenni.
