Soren Mallory, a festőnek készülő meleg fiú éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Másnap péntek volt. Tony elméje még mindig nem mutatott hajlandóságot az emlékezésre.
Egy matekóra után épp az udvaron szellőztettük a fejünket Kaylával és Emilyvel, amikor megcsörrent a telefonom: ismeretlen számot írt ki. Felvettem és beleszóltam. Akcentusos férfihang felelt.
– Üdvözletem. Jevgenyij Zharkov vagyok. Remélem, Mr. Bernard Pemberton említette önnek, hogy keresni fogom.
A hangja pontosan olyan egykedvű és világunt volt, mint az arckifejezése a kiállításon, viszont határozottan szórakoztatott, ahogy oroszosan pörgette az „r" betűket.
– Igen, szólt – mondtam, és távolabb léptem a lányoktól. Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy hívni fog, annyi minden járt az eszemben.
– Nos, arról van szó, hogy a kiállításon megtetszett a rajza. A témája és a stílusa kiválóan illene az otthonomba, ezért arra szeretném felkérni, hogy készítsen nekem nyolc hasonló képet. Hogy konkrétan mit ábrázoljanak, és milyen színviláguk legyen, személyesen mondanám el és mutatnám meg. Érdekelné az ajánlatom?
– Igen, érdekel – feleltem, próbálva annyi magabiztosságot beleerőltetni a hangomba, amennyit csak bírtam.
– Nagyszerű. Akkor el tudna jönni, mondjuk, holnap délután öt órára a következő címre? – Lediktált egy címet, amiről csak azt tudtam megállapítani, hogy még sosem jártam arra, mert a felső tízezer lakóhelye.
– Természetesen. Ott leszek.
– Köszönöm. Akkor a holnapi viszont látásra.
– Viszlát!
Amikor kinyomtam a telefont, egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, mert beszélgetés közben megindultam valamerre, és néztem, de nem láttam. Így fordulhatott elő, hogy az udvar túlsó végében találtam magam, ahol Jamison támasztotta a falat egymagában, a történelemkönyvvel a kezében. Rám nézett, majd vissza a könyvbe, de aztán érdeklődve megint rám. Talán azért, mert úgy festhettem, mint akit sokkhatás ért, és hát tényleg így is volt.
– Minden oké? – kérdezte.
– Valakinek megtetszett a rajzom a kiállításon, és most kaptam tőle egy megrendelést nyolc képre – hadartam el egyszerre.
– Hiszen ez király! – mondta Jamison őszinte örömmel, és belecsapott a tenyerembe.
– Vajon meg tudom csinálni? – kérdeztem kétkedve.
– Persze, hogy meg tudod – mosolygott.
– A te rajzod kellett volna, hogy megtetsszen neki, te sokkal jobb vagy nálam – mondtam, mire megcsóválta a fejét.
– Biztosan nem véletlenül a tiéd tetszett meg. Abban találta meg azt a pluszt, amit semelyik másikban sem. Mi a baj? – kérdezte, amikor elhúztam a számat.
