Soren Mallory, a festőnek készülő meleg fiú éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Alig gördülünk rá a kavicsos útra, Mrs. Baker már hortyog is.
Amikor egy rövid utazás után a hintónk begördül a Fenton kúria udvarára, inas siet elénk, és segít nekünk kiszállni. Ahogy felpillantok az épületre, mely komoran néz le rám, egészen eltörpülök előtte.
A tekintélyes, ódon udvarház szürke kőből épült, tetején apró torony mered az ég felé, oldalán repkény kapaszkodik, és szomorúfüzek hajolnak felé, hogy árnyékba vonják, és szemérmesen takarják. Hiába süt fényesen a délelőtti nap, a sugarai mintha kerülnék a házat, olyan sötét az összkép. Vagy mintha az épület próbálná taszítani a mit sem sejtő látogatókat. A kertben elvadultan burjánzanak a növények, de legjobban a dísztavacska vize zöldell, a szúrós ágakkal és hervadt virágokkal pedig elhanyagolt látványt nyújt.
Kedvemre való hely.
Mrs. Baker azonban elhúzza a száját, ahogy követi a tekintetemet, és a férfi háta mögött a fülemhez hajol.
– Vajon mi gátolja ezeket a tehetős Fentonokat a környezetük gondozásában? Úgy fest ez a kúria, mintha évek óta nem lakna itt senki – súgja, ám én már alig várom, hogy belülről is lássam a házat.
A komornyik felvezet minket a külső lépcsősoron, majd az előcsarnokon át be egy tágas szalonba. Mindenütt sötét színek uralkodnak: a bútorok kárpitjain, a szőnyegeken, a selyemtapétán is.
Odabenn a családtagok már felsorakoztak az üdvözlésünkre. A Fentonok közül most is csak a szülőket és Thomast látom, viszont egy ismeretlen férfi is áll mellettük. Ránctalan bőre alapján harmincévesnek sem néz ki, ám olyan az arckifejezése, mintha citromba harapott volna, és ettől valahogy öregnek tűnik. Hegyes orrát olyan magasra emelve hordja, hogy meg tudnám számolni az orrszőreit.
– Már nagyon vártuk, Miss Lombard – köszönt Mrs. Fenton, ám a hanglejtése ellentmond a szavainak. – Reméljük, kellemesen utazott.
– Igen, köszönöm – mosolygok.
Thomas egykedvűen nehezedik egyik lábáról a másikra.
– Hadd mutassam be lányom zenetanárát, Mr. Calvert Gransont. Ő fog segédkezni önöknek a zongorázás közben.
– Örvendek a szerencsének, kisasszony. Már sokat hallottam a tehetségéről. Boldog vagyok, hogy én is hallhatom majd játszani – mondja, miközben megfogja az elébe tartott kesztyűs kezemet, és udvariasan meghajtja magát. A mosolygásra viszont ő sem mutat hajlandóságot. Kiválóan illik erre a helyre.
– Anastasia a zeneteremben várja – mondja az asszony.
Szóval így nevezik a lányt. Milyen kellemes név, remélem, a természete is ilyen. De vajon miért ott vár rám, miért nem jött elém? Talán nem tudja használni a lábát? Lehet, hogy ezért is nem jött el hozzánk ebédre. Ha így van, máris sajnálom.
