Soren Mallory, a festőnek készülő meleg fiú éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd...
– Jó estét, kisasszony – szólít meg Thomas halkan, amikor a többiek beszédbe elegyednek. – Talán már nem érdemes megkérdeznem, maradt-e hely a táncrendjében.
– Még maradt – felelem, és odanyújtom a füzetet. Thomas beleírja a nevét a nyitótánchoz, majd visszaadja.
Ezután párok alakulnak, és felsorakoznak egymással szemben, így mi is odalépünk Thomasszal a sor végére. Amikor felcsendül a zene, meghajlunk egymás előtt, és táncolni kezdünk.
Thomas feltűnően szótlan, némán suhanunk a táncparketten a párok között. Egy darabig várok, hátha beszélni kezd, de mivel ez nem történik meg, elhatározom, hogy óvatosan szóra bírom.
– Vajon valóban borongós a hangulata, vagy csak én látom annak?
Thomas rám pillant. A szeme a szokottnál is árnyékosabb.
– Bevallom, nem szeretem, ha sokan vesznek körül. A visszavonultságot jobban kedvelem, a zaj csak zavar a gondolkodásban. – Hitetlenkedve nézek rá. – Tudom, ön szereti a társaságot, említette.
– Attól függ, kinek a társaságában kell lennem.
A megjegyzéstől halványan elmosolyodik. Ritka kincs a mosolya, úgy érzem, meg kell becsülnöm, ha megajándékoz vele néha, és legszívesebben napestig bolondoznék, hogy újra és újra láthassam.
– Való igaz.
– Csak a tömeg zavarja, vagy valami más is? Nem akarok tolakodó lenni, de mintha sötétebb lenne a kedve annál, semhogy a tömegre lehessen fogni.
Vár a válasszal.
Közben a tekintetem Xavier felé téved, aki épp háttal áll, és a férfiakkal beszélget. Egy elegáns mozdulattal megigazítja a haját összefogó ónixköves csatot, majd összekulcsolja a kezét maga mögött. Láttam már korábban ezt a csatot... és ezt a férfit is. Igen, most már emlékszem.
Egyszer a szalon bejárata előtt vitt el az utam, és bekukkantottam, hogy szemügyre vegyem a rólam készült festményt, mely a szemközti falon lóg, a kandalló fölött. Kedvenc, bordó színű bársonyruhámat viselem rajta, és a festővel ráfestettem anyám nyakékét is. Az a nyakék sokat jelent nekem.
Ám meglepetésemre egy fiatalembert találtam odabent, aki az én képem előtt állt. Olyan elmélyülten nézte, hogy azt sem vette észre, hogy ott vagyok. Még sosem láttam őt azelőtt, úgy gondoltam, bácsikám ismerőse lehet. Ruhái alapján magas rangú nemesnek véltem, hosszú haja fekete selyemként omlott a hátára, és épp ilyen ékköves csat fogta össze. Szétvetett lábbal és háta mögött összekulcsolt kézzel állt, ahogy most. Testtartásából és egész valójából magabiztosság sugárzott, és még valami, amitől szinte dideregni kezdtem. Habár csak hátulról láttam, biztosan tudtam, hogy nem szeretnék vele szemtől szemben is találkozni, így tovább osontam, nehogy észrevegyen.
