Végső sikoly (BEFEJEZETT)

9. fejezet

Mi, mi, mi?? Már majdnem 400 olvasó :O OMG! Köszi, köszi mindenkinek :D 

- Gyerünk!- mondta Alex, majd megragadta a kezem és futottunk. Mindenhonnan lábdobogást és kiabálást hallottunk. Minket kerestek. Észrevették, hogy eltűntünk és most üldözőbe vettek. Nem bukhatok el megint. Ki kell jutnom ebből a szenvedésből... még akkor is, ha ehhez a segítőmet kell felhasználnom.

Elkanyarodtunk és egy vasrácsokkal teli helyre lyukadtunk ki. Elfutottunk mellettük, de az egyikben egy ismerős alakot fedeztem fel és megtorpantam. Alex kérdőn nézett rá és próbált tovább vonszolni, de én kiszabadítottam a kezem az övéből, majd visszaszaladtam a ketrechez. Megálltam előtte és benéztem. Egy nagyon ismerős vörös haj látszódott ki csak a sötétből, ez is azért, mert a lámpa megvilágította.

- Grace?- kérdeztem halkan. Az alak felém fordult és megláttam kosztól és sártól maszatos arcát. Meglepetésemben az számhoz kaptam a kezem. Nem hittem el, hogy tényleg ő volt az. Miért van itt? Ő is Banshee lenne? Nem, az nem lehet. De akkor mégis... mi lehet ő?

A gondolataim közül Alex hangja rángatott ki.

- Mennünk kell!

- Debby?- kérdezte Grace. – Te vagy az?

- Igen, én. Mi történt veled?- léptem közelebb a ketrechez.

- Erre nincs időnk! Mindjárt itt vannak a vadászok!- szólt Alex és a karomnál fogva megragadott, de én megmakacsoltam magam és nem mozdultam.

- Ki kell szabadítanunk- mondtam hirtelen és elkezdtem a zárt piszkálni.

- Semmi értelme. Már én is próbáltam, de az őröknek valamilyen fura kulcsuk van hozzá.

Az ajtót kezdtem rángatni, de csak annyit sikerült elérnem, hogy zajt csaptam.

- Figyelj, kiviszünk innen, rendben?- mondtam, majd Alexhez fordultam. – Te is őr voltál. Neked biztos van kulcsod.

- Igen, nálad, ahol nem volt ajtó.

- Alex...- el sem hiszem, hogy kimondom ezt a szót- ...kérlek.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom- mormogta dühösen és elővette a kulcsait. Kinyitotta a ketrecet. Grace először meg se mert mozdulni, de pár lépés után már biztosabb volt.

- Köszönöm- mondta és a nyakamba borult.

- Rendben, nagyon megható ez a pillanat, de tényleg sietnünk kellene mielőtt mindhárman egy ilyenben végezzük- mutatott a ketrecre.

Bólintottunk, majd futni kezdtünk. Egy duplaszárnyú acélajtóhoz értünk. Alex leolvasta a beléptető kártyáját és az ajtó lassan, nagyon lassan elkezdett kinyílni.

- Állj!- hallottuk a parancsot a hátunk mögül. Mindhárman megmerevedtünk és lassan megfordultunk. – Adjátok fel! Innen nem menekülhettek!- mondta az apám.

- Tényleg? Mégis eljutottunk idáig!- kiáltottam vissza. – A te hűséges Felixed nem végzett olyan jó munkát a megölésemmel- mondtam gúnyosan.

- Alex! Hibát követsz el! Ha kilépsz ezekkel azon az ajtón... meghalsz!- mondta az apám, engem teljesen mellőzve. – Nem akarlak megölni. Gondold végig.