Life with dance M.C |BEFEJEZETT|

9.rész

                  

Még ez a napunk is szabad lesz, a Oaklandi koncert, csak holnap kezdődik. Ma egyész délelőtt próbáltunk, még reggel is. Ami annyit foglalt magába, hogy 6-kor keltett Steven, és mentünk a partra futni, ,,Formában tartás" céljából. Busszal elmentünk egy kikötőhöz, kb 5 perc alatt oda értünk. Amikor kiszálltunk, az egész csapat megállt Stevennel szemben, James mellém áltt, én pedig át álltam a másik oldalra.

-Jólvan, akkor a feladat az, hogy innen időre vissza fussunk a szállodába. A mellett a park mellett kel futni, utána pedig már tudni fogjátok az utat.-mutatott egy tőlünk kicsit messze lévő parkra. Ez hosszú táv lesz, de legalább leadom a stresszt.

Steven tapsolt egyet, majd mindenki elkezdett futni. Én bajlódtam egy kicsit a fülhallgatómmal, majd én is futásnak eredtem. Szokásomtól eltérően, végig sprinteltem, mindenkit beelőzve. Általában lassan futok, hogy kiélvezhessem, de tele voltam energiával. Mindenkit beelőzve futottam, egyenesen a szállodáig. Elég fura látvány lehetett, hogy egy 16 éves lány, hajnali hét órakor sprintel Oakland utcáin. Amikor elhaladtam a többiek mellett, utánam kiabáltak, hogy lassítsak egy kicsit, de nem ment. Annyi düh és félelem volt bennem, hogy le kellett adnom. Apa jutott az eszembe, hogy mennyit játszottunk, annyira szerettem, vele mindent megtudtam csinálni. Olyan volt nekem, mint a legjobb barátom, de még is az apukám volt. Az én egyetlen, és pótolhatatlan apukám, akit elveszítettem. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, de mit sem foglalkozva vele tovább sprinteltem. Aztán, eszembe jutott az, amit apa miatt éltünk át, eszembe jutott, ahogy anya, és Jess zokognak, eszembe jutottak Jess szülei, és az is eszembe jutott, hogy én voltam a leg erősebb, de belülről még is engem marcangolt ez a dolog a legjobban. Aztán bele gondoltam, abba, hogy az az ember, aki bántott, testileg, és lelkileg is, most velünk utazik, 6 hónapon keresztül. Észre sem vettem, de már a szálloda recepcióján álltam, és Michael állt velem szemben, aggódva fürkészett. Én ránéztem, és a földre rogytam, úgy zokogtam. Michael felvett az ölébe, és felvitt a szobámba lefektetett az ágyra, és befeküdt mellém. Szorosan öleltem magamhoz, nem érdekelt mit tett, vagy mit nem. Szükségem volt valakire. Jelen esetben Michael Cliffordra volt szükségem.

-Shh nyugodj meg.-simogatta a hajam Michael. Válaszul még jobban szorítottam. A zokogásom csillapodott, már nem vettem olyan szaporán a levegőt, csak Michael mellkasán feküdtem, könnyeimmel a pólóját áztattam. Aztán elaludtam.

Amikor felkeltem, Jess ült az ágyam mellett zaklatottan.

-Szia.-mondtam mosolyogva.

-Hello.-mosolygott vissza ő is, de elég nagy műmosoly volt.

-Jess, mindeno...-kezdtem de közbe vágott.

-Semmi sem oké. Világos Amber?! Semmi sem oké.-mondta feldúltan.

-Nyugi, csak túl sok minden történt az utóbbi napokban, nekem pedig sok volt. De meg bírkózom velük ígérem.-közelebb mentem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem.

-Amber, nem kell egyedül meg birkóznod vele. Itt vagyok én és a többiek, mind segítünk, csak szólj akárkinek, ha van valami.-mondta.

-Köszönöm, hogy vagy.-mondtam.

-Mindig itt leszek.-szorított magához.

-Jess.....izé.....Michael hova ment?-kérdeztem, majd elhúzódtam tőle.

-Amikor benyitottam elkezdett pisszegni, és elmondta mi volt, majd elmentek a fiúkkal és a többiekkel próbálni.-mondta tök nyugodtan.

-Jess nekünk nem kéne menni?-kérdeztem.