Dance, Football and Other Loves (magyar)

1. fejezet

„Mert az a helyzet, hogy senki nem tehet boldoggá minket, csakis saját magunk tehetjük boldoggá magunkat."

~Napjainkban~

Egy mondás szerint: „Egy szülő elvesztését talán lehet balszerencsének tekinteni. Kettőt elveszteni viszont már gondatlanságnak tűnik." Mindenki azt gondolná, hogy az idő minden sebet begyógyít. De ez nem így van. Talán ellehet felejteni egy szerelmet, de két szülő elvesztése után megváltozik az ember gondolkodása. Valami bennem is megtört. Három év után is nehéz úgy végig mennem a házon, vagy leülnöm reggelizni, hogy ne lássam magam előtt anyát, ahogy elkészíti a reggeli kávét és közben pakolgat a konyhában. Minden egyes nap eszembe jutnak a ritka alkalmak, amikor apa nem dolgozott és este együtt néztünk egy a filmet, nevettünk és egyszerűen csak boldogok voltunk. De ezeket az emlékeket beárnyékolja a pillanat, amikor megtudtam, hogy már nem lesz részem ilyenekben. Nem tudok oda bújni anyához, ha valami bánt, nem fogok többet apával tojásfocit dobálgatni a kertben és közben jókat beszélgetni.

Mindennap lepereg a szemem előtt az este, amikor a nagyival hazaértünk és nem volt otthon senki. Többször próbáltam hívni anyát, aztán apát, de nem vették fel. Nem voltam még sosem annyira kétségbe esve, mint akkor. Nem kívánom senkinek sem azt, hogy az esti híradóból értesüljön, hogy a szülei többet nem térnek haza. Szinte beleégett a szemembe a mondat, miszerint „Tom Harrington és felesége ma délután életét vesztette egy repülő balesetben." A részletek azóta sem kerültek nyilvánosságra, de én tudtam, hogy miattam történt az egész. Ha nem nyaggatom őket, hogy jöjjenek hamarabb haza, akkor nem külön géppel jönnek, hanem egy későbbi járattal. Egy biztonságos repülővel. A nagyi szerint nem kéne magamat okolnom, de nagyon nehéz nem arra gondolni, hogy mi lett volna, ha..

Mivel nagyi szerint jót tesz egy kis levegőváltozás, ezért a temetés után magántanuló lettem és hozzá költöztem. Így történt, hogy három évet töltöttem Atlantic City napos utcáin. Az, hogy nem ismertem szinte senkit részben jó is volt, de nagyon sokszor hiányzott a megszokott környezet.

Most viszont eljött az idő, hogy a végzős évemet befejezzem a régi iskolámban és haza költözzek. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek, de az első nap után, amit végig sírással és a fényképek nézegetésével töltöttem, túl voltam a nehezén. A harmadik nap nagyival elmentünk beiratkozni, aztán rendesen kipakoltam a bőröndömből és a táskámból.

Már minden úgy néz ki, mintha el sem mentem volna. Az ismerős ház, viszont tele van emlékekkel, amiket próbálok egyelőre kizárni.

Most is az egyik képre meredtem, ami a lépcső melletti falon lógott, hárman vagyunk rajta, talán négy éves lehettem, apa nyakában ülve integettem a kamerának, anya pedig a másik kezemet fogta. Mindannyian mosolygunk. Boldog család. Egy könnycseppnek sikerült kiszabadulnia a szememből és megindulnia lefelé az arcomon. Gyors mozdulattal letöröltem és tovább indultam. Nem lehet az első nap a suliban ráírva az arcomra, hogy még mindig nem vagyok túl a történteken. Mivel a környéken nőttem fel sok diákot ismerek, akikkel együtt jártunk általánosba és persze mindenki tudja, hogy mi a helyzet a családommal.

A konyhába lépve nagyi mosolygós arcával találtam szembe magam. Már előkészítette a müzlit és a tejet. Nyomtam egy puszit az arcára és mellette ellépve kivettem egy tálat és egy kanalat a szekrényből.

- Mit fogsz ma csinálni? - kérdeztem, miközben leültem. Felvettem a müzlis dobozt és jó sokat borítottam a tálba, rá pedig tejet.

- Még nem tudom. Lehet elmegyek bevásárolni. - leült velem szembe és kortyolgatta a kávéját. Ötvennégy éves korához képest nagyon fiatalos arca van, legalább tíz évet letagadhatna. Barna haját mindig kontyba rendezi és nincs nap, hogy ne lenne a nyakában az a pillangós medál, amit még a nagyapától kapott. - Izgulsz az első nap miatt? - kérdezte kíváncsi mosollyal.

- Ki ne izgulna, aki két év magántanulás után úgy kezdi az első gimis évét, ami egyben az utolsó is, hogy már eltelt az évből egy hónap és ráadásul pont pénteken?- kérdeztem komolyan nézve rá. Milyen kérdés ez egyáltalán? Persze, hogy be vagyok rezelve. Ki ne lenne a helyemben? Beilleszkedni egy összeszokott közösségbe nagyon is nehéz dolog.

A nagyi próbált nem mosolyogni, de nagyon rosszul csinálta. - Nem lesz semmi baj. - felállt és óvatosan megveregette a vállam, ahogy elment mellettem. Mikor befejeztem a reggelit betettem a tálat a mosogatóba, majd a kocsi kulccsal a kezemben elindultam a bejárati ajtóhoz. - Sok sikert! - adott egy puszit az arcomra. Épp elfordultam, amikor utánam szólt. - Macy! - közben pedig egy mappát nyújtott felém. - Ezt ad le a titkárságon, mikor beérsz.

Bólintottam. A fogasról leakasztottam a dzsekimet és gyorsan magamra kaptam, majd felvettem a földről a hátizsákomat.

- Délután jövök! - szóltam vissza majd becsuktam magam mögött az ajtót. A feljáró felé indultam, ahol egy gyönyörűség várt. Ez az első saját kocsim és a tizenötödik szülinapomra kaptam, nem sokkal anyáék balesete előtt. Akkor még nem vezethettem, de ahogy meglett a jogosítványom sosem akartam kiszállni belőle. Mindig is egy Ford Mustangot akartam, és életem legszebb pillanata volt, amikor megláttam ezt az EcoBoost-t. Fényes fekete színével eleganciát és szépséget áraszt magából és ahányszor beindítom a motor hangja, szinte simogatja a dobhártyám. Nem éppen hétköznapi darab és a terv, hogy észrevétlen leszek a mai nap, már ki van lőve. Nincs olyan ember, aki ne venne észre egy ilyen kocsit, és persze egy rakás gimnazista közt megjelenni egy Mustanggal már különc dolognak számít. Kinéznek, mert azt hiszik egy elkényeztetett gazdag gyerek vagyok, vagy irigyek lesznek. Gimnáziumba járni nehéz dolog lesz.

Beültem a kormány mögé, a táskámat a mappával együtt az anyósülésre dobtam. Vállig érő, barna hajamat összekötöttem. Philadelphia időjárása szerencsére még októberben is kellemes, de néha egészen páradús és a hajamnak sem igazán tetszik. Nagyon meleg már nincs ezért érdemes felvenni egy vékony dzsekit, leginkább 10-20 fok között ingadozik a hőmérséklet. Fekete farmeromba és a bőrdzsekimbe nem fogok fázni és talán átlagos diák is lehetek, ezzel az átlagos kinézettel. Felvettem a napszemüvegem és kitolattam a felhajtóról. Még tizenöt perc és számomra is elkezdődik a tanév. Macy Harrington, mint az Overbrook Gimnázium végzős diákja. Hm, jól hangzik.