Dance, Football and Other Loves (magyar)

2. fejezet

„A reggeli kávé segít az ébredésben, a fárasztó hülyék ellen sajnos nem megoldás"
Lakatos Levente

Ahhoz, hogy jól induljon a nap, nekem szükségem van egy kávéra. Ha ezt otthon kihagyom, akkor betérek valahova, ahol mindenképpen pótolni tudom a koffein adagomat. Ma is így volt, egy finom Starbucksos kávéval a pohártartóban folytattam az utam a suli felé. Nem mindenki szereti a kávét, van, aki csak tejjel tudja meginni és van, aki muszájból issza. Mindenki máshogy szereti, és már a kávézókban felsorolni sem lehet, olyan sokféle ízesítés van. Halloween közeledtével pedig egyre extrémebb ízesítések és pohár minták lesznek. Talán egy kicsi részben, ezekért az apróságokért szerettem bele a kávéba. A kávéivás az egyik heppem vagy nevezzük mániának. Ez szerintem senkit sem zavar, sőt aki ugyanúgy szereti, ahogy én az pedig megérti.

A másik berögzültségem, na az már lehet, hogy zavaróbb. Mindenki tudja, hogy vannak olyan kocsik, amikbe, ha bedugjuk a slusszkulcsot a helyére, akkor automatikusan beindul a rádió vagy az éppen bent felejtett cd. És persze azt is mindenki tudja, hogy milyen jó hangzása van a kocsi hangszórójának. Igen, remekül szól, legyen egy jó rock zene vagy pop vagy akármilyen dubstep. Van, aki nem szereti nyilvánosságra hozni milyen zenét hallgat és ezért halkan szól a rádió, van akit zavar vezetés közben, ezért kikapcsolja és van, aki bömbölteti, mert miért ne. Na igen, én is ezek közé az emberek közé tartozom. Engem nem zavar, ha hangos, ha a mellettem ülőt zavarja vagy, ha az egész utca hallja. Talán most nem éppen a legalkalmasabb, mert azt terveztem, hogy nem leszek feltűnő és megpróbálok elvegyülni, de ezt már akkor tudtam, hogy nem lehetséges, amikor beültem a Mustangba. Ezért minden mindegy alapon nem fog érdekelni ki mit szól vagy, hogy megnéznek a többiek vagy nem.

Mikor bekanyarodtam a suli utcájába és felcsendült a hangszórókból az AC/DC klasszikusa nevetnem kellett, hiszen pontosan úgy éreztem magam, mintha a pokol országútját járnám.

Még mindig dübörgött a basszus a hangszórókból, amikor megérkeztem a suli parkolójához. Mély levegőt vettem, lassítottam és bekanyarodtam. Természetesen számítottam, hogy mindenki ismeri az összes diák kocsiját és feltűnő lesz egy új autó, de arra nem voltam felkészülve, hogy mindenki engem fog bámulni. Kerestem egy szabad helyet és beparkoltam. A zene még mindig szólt, de úgy éreztem, mintha a szívem hangosabb lenne, és ki akarna ugrani a helyéről. Ismerős érzés volt. Mindig a fontos fellépések előtt tört rám ez az érzés. Nem volt választásom, muszáj volt kiszállnom. Lélekben felkészültem, azoknak a szánakozó pillantására, akik ismernek vagy ismertek még mielőtt elköltöztem. Három év alatt mindig ez volt a legnehezebb, hogy rezzenéstelen arccal fogadjam a sajnálkozó szavakat. Faarccal szálltam ki és vettem ki a táskám a mappával együtt. Nem néztem körül, csak a szemem sarkából láttam a csoportokra osztott diákokat. A klikket, amiket már elsőtől kezdve kialakítottak. A kockák, a stréberek, a népszerűek, a sportolók és sorolhatnám. Nem mondom azt, hogy nem voltam népszerű, amikor még én is suliba jártam, mert az voltam. Ha híres az egyik szülőd, akkor te is népszerűvé válsz. Ez nem választás kérdése, ezt kapod. Nem tudsz ellene küzdeni. Én már régen megtanultam külön választani, azokat, akik csak, azért barátkoztak velem, mert akartak egy ingyen meccs jegyet vagy azon keveseket, akiket igaz barátnak tekintettem. A szüleim balesete után viszont mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Nem beszéltem senkivel, nem kerestem senkinek sem a társaságát. Magányra vágytam és meg is kaptam, hála a nagyinak.

Közönyös tekintettel fordultam a suli épülete felé, napszemüvegem eltakarta a szemem. Nem néztem senkire sem, minél hamarabb bent akartam tudni magam. A suli teljesen átlagosan nézett ki. Széles lépcső vezetett az ajtóhoz, amit kettéválasztott egy kőfal, ami teljesen illett a templomtornyos stílusú épület régies kinézetéhez. A diákok nagy része a lépcsőfokok előtt gyülekezet, várták az osztálytársaikat vagy a barátjukat/barátnőjüket. A táskámat feljebb toltam a vállamon és gyors léptekkel felsiettem a lépcsőn. Még senki sem szólított meg, pedig többeket felismertem és láttam, hogy ők is megismernek. A kétszárnyú ajtó mellett kis csoport állt. Átlagosnak néztek ki, nem sorolnám őket semelyik klikkbe sem bele. Egy pillanatra elbambultam, mert felismertem az egyik lányt, akivel jóban voltam még annak idején, és nem vettem észre, hogy már az ajtónál járok és abban a pillanatban kivágódik egyenesen arcon csapva engem. Megtántorodok, és iszonyatos fájdalmat érzek a homlokomban. Felszisszenek és a szabad kezemmel odakapok, értetlenül nézek a meglepett arcú fiúra, aki még mindig az ajtóban áll. Szemügyre vesz, ahogy én is őt. Kék, betűs dzsekit visel, ami jelzi, hogy a foci csapat tagja, sötétbarna haja oldalt rövidebb, de elől a homlokába hull. Magasabb nálam, így felfelé kell néznem rá. Élénkzöld szeme most az arcomra tapad és, amikor magában nyugtázza, hogy szinte semmi komolyabb bajom nem lehet, mintha megnyugodna. Visszanéz az ajtó felé és újra visszatér az arcára a feldúlt kifejezés.

- Bocs. - veti oda, majd elviharzik mellettem és eltűnik a diákok tömegében. Értetlenül nézek utána, amikor kuncogást hallok a hátam mögül, valószínűleg a kis csoport az, akik első sorból nézhették végig az egészet. Zavartan leveszem a napszemüveget, ami valahogy kibírta és nem tört össze, majd mielőtt megnézném, hogy tényleg ők nevetnek-e ki kinyitom az ajtót, és meg sem állok a titkárság ajtajáig.