Dance, Football and Other Loves (magyar)

10. fejezet

Beléptem az üres házba és a mellkasom összeszorult. A csend rám telepedett, csak a cipőm hangja hallatszott, ahogy lépkedtem a konyha felé. A nagyi reggel elindult, de azért még főzött nekem, és egy kis süti is lapult a pulton. Kivettem a hűtőből egy üveg vizet, majd átmentem a nappaliba. A puha kanapé párnáira feküdtem és bámultam a mennyezetet. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Annyival könnyebb volt, ebben a házban lenni, mikor a nagyi is itt volt velem. Most a csend szinte felemészt, bántsa a fülem és szinte zúg a kongó ürességtől, amit a szívemben érzek. A kandalló felé néztem és a torkomon gombóc keletkezett. Végig volt pakolva régi családi képekkel. Még anya rakta őket oda. Semmihez nem nyúltam, mióta elköltöztem és mikor visszajöttem sem. Egyszer láttam, hogy a nagyi letörli róluk a port és közben a könnyeit törölgette. Most nekem is könny gyűlt a szemembe. Felálltam és odasétáltam a szekrényhez, ahol az erősítők vannak. A telefonom csatlakoztattam hozzá, majd elindítottam Adele – When we were young című számát. Felhangosítottam, hogy kitöltse a ház minden egyes csendes részét, majd a kandalló tetejéről levettem egy képet és a fal mellet lecsúsztam a földre. Görcsösen szorongattam a kép keretét és csak néztem, miközben a szemem könnyezett. Hárman voltunk rajta. Anya, apa és én. Az egyik meccs után készült, amikor apa csapata nyert. A haláluk előtt három hónappal. Letettem a képet magam mellé és a homlokomat a térdemnek nyomtam, úgy zokogtam tovább. Mikor a zene váltott, halk lépteket hallottam, mire felkaptam a fejem. Kisírt szemekkel meredtem a nappali ajtajában álló Scottra. – Te meg mit keresel itt? – a szememet törölgetve felálltam, majd a képet visszaraktam a helyére, kinyomta a zenét és mérgesen fordultam vissza. – Egyáltalán, hogy jöttél be?

Mentségére legyen mondva, legalább egy kicsit zavarban volt, talán most tudatosult benne, hogy mégiscsak szinte betört ide. – Kopogtam. – megdörzsölte a tarkóját és előrefelé végig simított a haján, így a rövid tincsek a fejetetején a homlokába hulltak. – Kétszer is, de nem nyitotta ki senki. – közelebb lépett. – Nagyon hangos volt a zene, gondolom ezért nem hallottad. – vállat vont. – Így beengedtem magam.

- Nem volt jogod ezt tenni. – meredtem rá.

Felhúzta a szemöldökét. – Nem számít. Ki akarsz dobni? Mert magamtól nem megyek sehová. – elvigyorodott. – És csak, hogy tud, ha erőszakkal akarsz kitaszigálni, egyértelműen én vagyok az erősebb. Szóval a lehetőségeid száma rohamosan csökken.

Összefontam a kezemet a mellkasom előtt. – Utállak.

Visszább vett a vigyorgásából. – Nem igaz, nem utálsz. – mikor felvontam a szemöldököm folytatta. – Két napja talán még utáltál, de már nem, mert én sem utállak. – még magasabbra vontam a szemöldököm, ha lehetséges. – Ha utálnál nem adtad volna ezt nekem. – vette elő a jegyet a zsebéből.

- Camnek is adtam egyet. – jelentettem ki. – Ez nem jelent semmit. – még egyszer megtöröltem a szemem alját és megdicsértem magam, hogy csak vízálló szempillaspirált használok és semmi más sminket, mert így nem kell azon aggódnom, hogy csíkokba folyik lefelé az arcomon a festék. – Miért jöttél Scott? – kérdeztem fáradtan és sóhajtottam egyet.

- Azért, hogy visszaadjam a jegyeket. – mondta, nem értettem a többes számot, aztán észrevettem, hogy mind a kettő ott van a kezében. – Nem fogadhatjuk el, és ez nem csak az én véleményem, hanem Cameroné is. Holnap majd biztos elmondja neked. – ránézett a kezében tartott papírokra. – Túl értékes, hogy csak így oda ad másnak. Neked kellene elmenned. – közelebb lépett és felém nyújtotta a jegyeket.

- Nekem nem kellenek. – mondtam halkan. – Nektek adtam, ha nem kell, majd odaadom másnak.

- Miért nem akarsz elmenni a meccsre? – kérdezte a szemembe nézve.