Érdekes.
A hangok egyenletesnek, a gitárszó tökéletesnek rémlett.
Bár valószínűleg ez az alkohol mámorának köszönhető.
Mikor felriadtam a csöndre, hajnali negyed négy lehetett.
Megnyugtattam magam és visszmerültem.
A valós ébredés után, mikor a képembe nyomták az előző estét, rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen értékes dolog abban a szobában, mi voltunk.
Se a hangok, se gitár, se fény.
Az alkohol meg annál inkább.
Mi, és a mi teljes valónk.
Hogy visszavonhatatlanul összeforrt az életünk, hogy egymás nélkül nem lennénk senkik, nem lennénk itt, nem lennénk mi.
Mi márpedig vagyunk.
Hamisan és ütemtelenül.
Kócosan és izzadtan.
Felhevülten, részegen.
Együtt.
Együtt...
Itt.
YOU ARE READING
Tündérhapcik
PoetryMost, 18 évesen azzal kell megküzdenem, hogy a világ lassan a feje tetejére áll. Vagy én magam. Ki tudja? Gondolataim és érzéseim sokféleképpen jönnek a világra, ez itt épp az egyik formájuk. Nem azért írok ide, mert azt a reményt dédelgetem, hogy e...
