Néznénk arcunk egymás fényében és már előre félnénk az elmúlástól. Testünk egyszerre alszik ki, hull alá a szorító levegőnek és hül ki, mint megégetett, fülcimpára tett ujjak.
Egyszerre leszünk kiborítva.
Egyszerre kap fel minket a szél és cigánykerekeztet be minket egy fűcsomó alá. Ott aztán ketten leszünk.
A mellkasunkra nehezedő éggel.
A levegővel. A halállal. A földdel és a hangyákkal.
Testünk atomokra szedik.
És bomlunk, bomlunk, míg fárad bele
a képzelet.
KAMU SEDANG MEMBACA
Tündérhapcik
PuisiMost, 18 évesen azzal kell megküzdenem, hogy a világ lassan a feje tetejére áll. Vagy én magam. Ki tudja? Gondolataim és érzéseim sokféleképpen jönnek a világra, ez itt épp az egyik formájuk. Nem azért írok ide, mert azt a reményt dédelgetem, hogy e...
