A cseppek csurognak végig hosszúkás ujjadon,
ahogy a zuhany alól fáradtan kilépsz.
Csípőd szélén lóg egy elhasznált törölköző,
mely tested ádáz rom-mosóit mossa szét.
Állsz a tükör előtt, részeg hajóként dűlöngélsz,
lelked leheled párának egy mindent látott tükörkép elé.
Azon agyalsz, hogy van-e még új lap, hogy érsz-e valamit,
olyan érzés kering benned, mint egy gyufában, aki végleg elalszik.
Megelevenedik előtted a kép, nevetsz,
olyan anyát látsz, aki feltétel nélkül óv, szeret.
Látsz még ott táncot, kárt, eget,
egy égig érő körtefát és levágott fejet.
A szép kép egyszer csak sötétre vált,
tudod már, hogy a gonosz ismét megtalált.
Lábad remegni fog, szemedből a lét ismét elszökik,
úgy állsz ott magadat bámulva, mint akiből vér kiszökik.
Nem fogsz tudni ezen túl lépni soha, nem lesz ennek vége,
a Földön, csak ha mindenki meghalt, akkor lesz béke.
Magadat okolod a semmiért, az életért,
hogy voltál és maradsz a lényegtelenekért.
Ne okold magad! Nem szeretem látni,
mert minden mozdulatod bennem kezd fájni.
Te jó vagy, voltál és leszel, akár egy fa,
mindig fölfele törekedj, de lefele soha.
YOU ARE READING
Tündérhapcik
PoetryMost, 18 évesen azzal kell megküzdenem, hogy a világ lassan a feje tetejére áll. Vagy én magam. Ki tudja? Gondolataim és érzéseim sokféleképpen jönnek a világra, ez itt épp az egyik formájuk. Nem azért írok ide, mert azt a reményt dédelgetem, hogy e...
