Lázálmomból felriadtan, izzadtan és lihegve, keresve a lidércet a szobámban jöttem rá arra, hogy nincs mit.
Hogy nincs miért, hogy nincs hova.
Hogy mindenki alszik.
Sírni kezdtem a fájdalomtól, a tehetetlenség remegett az ujjaimon és fájt az az egy méter, amit lépnem kellett egy könnyebbülésért.
Aztán sírtam még egy kicsit.
Mert tudtam, hogy ennyi.
Hogy nincs tovább.
Hogy befejeztem. Hogy vége. Hogy megint végeztem valamivel, hogy megint csak föl és ne nézz le.
Mert nincs vissza.
Lezárult valami rajtam kívül.
És most zárom magamban a csapot. Úgy igazán. Amit eddig csak hazudtam.
A csöndben még mindig nem megy a gondolkodás. Sötét van.
Új fok jön. Új álom. Új vég.
Olyan sziporkázó nap, aminek a gondolata is megvakít. Ahol megint nem lesz kín, csak a végén...
Hogy sírok megint majd egy kicsit.
És belebetegszem megint majd egy kicsit.
Hogy lesz majd egyszer annak is vége.
Csak még nem most.
Mert ezt is alig zártam le.
Nincsenek többé kétségeim.
Vége van.
Vége.
YOU ARE READING
Tündérhapcik
PoetryMost, 18 évesen azzal kell megküzdenem, hogy a világ lassan a feje tetejére áll. Vagy én magam. Ki tudja? Gondolataim és érzéseim sokféleképpen jönnek a világra, ez itt épp az egyik formájuk. Nem azért írok ide, mert azt a reményt dédelgetem, hogy e...
