Az asztal közepén ülünk.
Fülem sóval van borítva.
Hangod úgy hallom, mint mikor a kagylóból a hang kiürül.
Szeretném ha lennénk.
Mint kanál és villa.
Mert mikor meglátlak, a gyomromban tornádót alkotnak a lepkék.
Kifogytam belőled.
A meleged akarom.
Hogy mellkasodba zárj, ahol undorral arcomon elbújhatok előled.
A köd lehajta fejét.
Lámpát gyújtok.
Hogy lásd, szívednek mellkasomon már régesrég kivágtam helyét.
A lepkék feje megbódult.
Nyugtatgattam őket.
De egyedül kevés voltam, és a fekete lyukon az összes kilódult.
Bántotta őket a fekete.
Pedig én fehér voltam.
Úgy is visszajönnek, hisz azt hazudtam nekik, hogy lesznek helyetted.
Vagyunk, jó-rossz.
Ellentétünk összeköt.
Mint a lét a párokat, hisz lesz még helyetted, lesz még só-bors.
YOU ARE READING
Tündérhapcik
PoetryMost, 18 évesen azzal kell megküzdenem, hogy a világ lassan a feje tetejére áll. Vagy én magam. Ki tudja? Gondolataim és érzéseim sokféleképpen jönnek a világra, ez itt épp az egyik formájuk. Nem azért írok ide, mert azt a reményt dédelgetem, hogy e...
