Létrejöttünk.
Kezed kezembe folyt.
Hangod a fülembe fészkelt és leheleted a bensőmben zengett.
Ott jártál bennem, fel s alá.
Kitapostad gyomrom, a pillangókat elkerítetted és hagytad, hogy tűrjem, hogy fájjon.
Tudom, hogy csak ez van nekünk. Semmi több.
A maró, bénító érzés.
A fogás, a hazug ragaszkodás, hogy szád úgy csókol, mint a harmadik korty sör íze.
Se első, se utolsó, és azt se tudjuk, mikor lesz vége.
ESTÁS LEYENDO
Tündérhapcik
PoesíaMost, 18 évesen azzal kell megküzdenem, hogy a világ lassan a feje tetejére áll. Vagy én magam. Ki tudja? Gondolataim és érzéseim sokféleképpen jönnek a világra, ez itt épp az egyik formájuk. Nem azért írok ide, mert azt a reményt dédelgetem, hogy e...
