Leszek gyerek, ki cukorkával a téren rohan át, ölbe vágy, hogy legyen meleg.
Lámpát gyújtok a Holdnak, hogy ő se csak sötétben, neki is világítsanak.
Leszek felhő, kiből kinézel bármit, ahogy magából ontja az esőt.
Madár akarok lenni és tavasz.
Bármi, csak nem ez.
Had legyek hegy, ki magába beenged.
Belépni csak levetkőzve, hogy lássalak csontig,
hogy ne csak én, hanem te is nyílj ki.
Engedd, hogy más legyek, mert nélküled semmi,
csak akkor lesz, ha falat kezdek kaparni.
Aludjuk át a nyarat, mint medve a telet,
had legyek kérlek, egyszer, utoljára, ismét kisgyerek.
Had szaladjak téren, had gyújtsak holdnak lámpát, míg az eső szakad odakinn, te meg benn ülsz, nehogy átfázz.
Cukor is lehetek. Az is akarok. Édes, ropogós, álomba sírós.
Hogy rontsam a fogadat, ahogy te a kedvem, hogy kiidd az összes vízt a kádból, mit belemertem.
YOU ARE READING
Tündérhapcik
PoetryMost, 18 évesen azzal kell megküzdenem, hogy a világ lassan a feje tetejére áll. Vagy én magam. Ki tudja? Gondolataim és érzéseim sokféleképpen jönnek a világra, ez itt épp az egyik formájuk. Nem azért írok ide, mert azt a reményt dédelgetem, hogy e...
