Versenyhelyzet

Második fejezet

A tárgyalóteremben legalább negyvenöt fok volt. Izzadt a tenyerem, és az ájulás küszöbére kerültem. Egy pohár víz állt előttem, amire rávetült az üvegfal mögül beszűrődő napfény. Figyeltem, ahogy a kristálypohárban mozdulatlanul áll a folyadék. Úgy éreztem magam, mint az a pohárnyi víz. Egy kristálypohárba zártak, és a fény csak játszik velem. Mindenki csak játszik velem.

- És mióta vagy a zenekar menedzsere, Sally? – mosolygott rám a férfi, velem szemből. A fejemben lejátszódott a jelenet, ahogyan felkapom a poharat, és vizestül, kristályostul együtt hozzávágom.

- Ez nem egy magánbeszélgetés. – jegyeztem meg szárazon. – Mikor térünk már végre át a munkára? – szűrtem a szavakat a fogaim között. A jobb oldalamon ülő Luke óvatosan a térdemre csúsztatta a kezét az asztal alatt. Ha eddig nem voltam eléggé összezavarodva, akkor majd most. Igazán köszi, Luke! Letoltam a kezét magamról, és előrehajoltam. Az ujjaimat az asztal tetején fontam össze, és megvető pillantással illettem a pasast. Ő természetesen észrevette ezt, elvégre, ez a saját fegyvere volt. Elkapta rólam a tekintetét, és megköszörülte a torkát.

- A szerződés tartalma tehát... - maga elé húzta a kiadó logójával ellátott mappát, és felnyitotta azt. Lapozgatott a hivatalos iratok között, és biztos, hogy mondott valamit, mert mozgott a szája. Én azonban mégsem tudtam erre koncentrálni. Miért most? Miért így? Miért a legfontosabb napon kellett felbukkannia? Nyolc évig egyetlen szót sem hallottam felőle, még csak abban sem voltam biztos, hogy él még, erre hirtelen, derült égből villámcsapásként megjelenik. Ráadásul egy kiadó vezetőjeként. Mikor lett ő vezető egy kiadónál? Utolsó emlékeim szerint könyvelő volt valami utolsó utáni kis vállalatnál. Hogy lett ő egy zenei kiadó vezetője? Úgy éreztem, megfulladok. Hogy ha nem fogja be azonnal, vagy ha nem tűnik el, összeesek. Mintha a szék már nem tartott volna meg többé. Muszáj volt kimennem innen. Muszáj volt elmenekülnöm tőle. Nem voltam még felkészülve erre a találkozásra. Nem is gondoltam rá, hogy valaha sor kerül rá. Felugrottam, olyan hirtelenséggel, hogy a szék megbillent, és csak Ash jó reflexeinek köszönhetően nem borult el. A dobos egyből utánanyúlt, és tekintetével az enyémet kereste. A férfi elhallgatott, zavartan figyelte, hogy egyetlen szó nélkül kislisszolok a tárgyalóból. Becsuktam magam mögött az ajtót, és nekidőltem a falnak. Többé nem akartam gátat szabni a könnyeimnek. Soha többé nem akartam. Tudtam, hogy a sminkem le fog folyni, és hogy órákba telik majd, mire teljesen eltüntetem a nyomokat. Tudtam, hogy egy darab zsebkendő sincs nálam, úgyhogy leghamarabb az ingem ujjába törölhetem a szememet. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedtem. Tisztában voltam mindezzel. De túl sok volt. Mintha az élet szórakozna velem. Mintha folyton feszegetné a határaimat, azt analizálva, mikor omlok össze véglegesen. Vajon ha ez megtörténne, tudnék róla? Tudnám magamról, hogy ennyi, vége? Hogy engem már semmi és senki nem támaszt fel újból? Kétséges. De hogy most a szívembe, a gyomromba, és a fejembe egyszerre vándorolt be az egyik legrohadtabb érzés, az teljesen biztos. Elhagyott minket. Valaki mást választott. A fájdalom, az űr, amit maga mögött hagyott, még az anyám számára is nehezen feldolgozható volt. Tönkretette őt, tönkretett engem. Nem tudtam, nem értettem, hogy a többi gyereknek miért van anyukája és apukája is, amíg nekem csak anyukám van. Nem tudtam, hol van. Hogy miért ment el. Nem olyan kislányra vágyott, amilyen én voltam? Rosszul csináltam valamit? Nem tetszettem neki? Kisfiút szeretett volna? De akkor mégis miért élt velünk tizenegy évig? Miért hagyta, hogy az életem szerves részévé váljon? Miért tett úgy, mintha örökké szeretne engem, és nem tervezné, hogy később évekig felém sem néz? A kérdések csak gyűltek a fejemben, és meg voltam róla győződve, hogy válaszokat sosem fogok kapni rá. Egyrészt, mert nem fogok szóba állni többé azzal az emberrel ott bent, másrészt, mert talán ő maga sem tudná megválaszolni őket. A férfiaknak egyetlen dolguk, hogy három nőt szeressenek. Azt, aki őket szülte, azt, aki nekik szült, és azt, aki nekik született. Az a férfi ott bent, a tárgyalóteremben nem teljesítette ezt. Sosem szerette a nőt, aki szült neki, és azt sem, aki neki született. Soha. Hirtelen kivágódott a tárgyaló ajtaja. Nem nyitottam ki a szememet, nem érdekelt, ki az, csak abban reménykedtem, hogy hamar eltűnik innen. Két erős kar ragadta meg a csuklómat, és már a tapintásából rájöttem, kivel van dolgom. Felhúzott, és magához ölelt. Mélyen beszívtam az illatát, ezúttal hagytam, hogy megtartson. Ha nem tette volna, biztos, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot.