Versenyhelyzet

Kilencedik fejezet

Az óceán lassan hullámzott, mintha csak félne tőlem, és a dagály nem merné kijjebb taszítania vizet, egészen közel hozzám. Csendben ültem a homokban, a térdeimet a mellkasomhoz húztam, és átkaroltam. Nem érdekelt, hogy elegáns ruhában voltam. Az sem, hogy a srácoknak talán szüksége lenne rám a stúdiózás időpontjának lefixálásához, vagy esetleg a klip elkezdéséhez. Nem tudott semmi akkora bűntudatot kelteni bennem, hogy az felülkerekedjen a mérhetetlen haragomon és csalódottságomon. Haragudtam Luke-ra, amiért folyton az éttermihez hasonló gyerekes módszerekkel próbálja elintézni a kettőnk kapcsolatát. Haragudtam Lana-ra is, hiszen derült égből villámcsapásként megjelent az életünkben, és addig-addig mesterkedett, amíg nem csak Luke, de az apám ágyába is beriszálta magát. Csalódott pedig apám miatt voltam. Hagyta, hogy egy ilyen cafka az ujjai köré csavarja... Te jó ég, hisz Lana alig idősebb nálam! A barátnője a lánya lehetne... Lana túltengő hűségéről már nem is beszélve.

Mintha a természet is rajtam röhögne, a szél fújni kezdett, minden létező homokszemcsét felém sodorva. Mit felém, egyenesen az arcomba! Semmi kedvem nem volt visszamenni se a városba, se haza. Köpködve dörgöltem ki a szememből a homokot, miközben magamban azon mérgelődtem, vajon miért mindig velem csesznek ki. Minden bizonnyal ül ott fent valaki, aki kifejezetten szeret rajtam szórakozni, emiatt mindent meg is tesz annak érdekében, hogy a lehető legtöbb szemétséggel kerüljek szembe. Először az a nyavalyás apám, aztán az a semmirekellő lány, Luke Hemmings folyamatos húzásai, most meg még ez a hülye ebéd is...

- Egyszerűbb lenne hátat fordítani a szélnek, mint összegubancolni a hajadat. – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Sejtettem, hogy ki lehet az, a jelenléte pedig meglepő nyugalommal töltött el. Nem számítottam sem rá, sem az érkezésére kialakuló reakcióimra. Felé fordultam, egyúttal háttal a szélnek is, és lám, a homok kikerült a szememből, ahogyan a hajam is. Tisztán láttam az előttem álló Shawn-t.

- Szia. – köszöntem neki megkönnyebbülten. Közelebb lépett hozzám, és a fülem mögé igazított egy még elkószált hajtincset. Elmosolyodott, és azon az édes hangján válaszolt.

- Szia. – mindenféle kérdés vagy kérés nélkül megöleltem őt. Élveztem, ahogy a karjaiban tart, éreztem meleg bőrének selymes érintését, a leheletét a nyakamon. Mikor már vagy öt percet eltöltöttünk így, eltolt magától. – Minden rendben?

- Persze. – töröltem meg a szememet. Szerettem volna meggyőzni magamat arról, hogy csak a homok maradék részét igyekszek onnan eltávolítani, nem pedig a meginduló könnyeimet.

- Calum említette, hogy az apáddal ebédeltél. – nézett mélyen a szemembe. Hát persze. Sejthettem volna, hogy nem az űrből pottyant pont most, pont ide. A fiúk küldték utánam.

- Még ha csak ő lett volna ott... - forgattam a szememet. Csalódottan fordítottam hátat Shawn-nak. Van valaki ebben a szerencsétlen városban, aki magától érdeklődik irántam? Aki nem azért keres meg, mert valaki erre kérte? Miért nem Calum jött értem? Hol marad Ash és Michael? Na és apám? Aki állítólag majd' megveszett értem az elmúlt nyolc évben, most azonban, amikor végre lehetősége nyílna közelebb kerülni hozzám, inkább a hülye picsát választja, aki csak a pénzét szereti benne. Fogadni mernék, hogy az apám épp azon fáradozik, hogy Lana részletesen bevallja, mi történt Luke-kal, aztán bocsánatot kérjen tőle, apa vegyen neki egy méregdrága ruhát, és minden visszakerüljön a rendes kerékvágásba. Mert ilyenek ezek a Lana-féle lányok. Tönkreteszik a magamfajtákat.

- Miért csinálod ezt, Sally? – Shawn gyengéden végighúzta az ujját meztelen felkaromon. Beleborzongtam az érintésébe, de már közel sem amiatt az érzés miatt, ami akkor tört rám, amikor felbukkant. Már csak elveszett és csalódott voltam. Szükségem volt valakire, aki kihúz ebből a veremből, és azt reméltem, Shawn lehet az. Hogy a Sors rendelte pont most, pont ide. Erre kiderül, hogy Calum adta le a drótot, és szó sincs semmiféle Sorsról...