Versenyhelyzet

Hatodik fejezet

Már csak egyetlen szempillaspirál-húzás hiányzott ahhoz, hogy teljesen elkészüljek. Egyetlenegy.

A kedvenc piros koktélruhámat viseltem, amit néhány hete vásároltam anyával és Emily-vel. Az anyámra rájött a pénzköltési láz, mióta kiderült, hogy babát vár. Természetesen tudja kontrollálni magát, de általában jól jön, ha én is ott vagyok, és visszafogom őt. Legutóbb Emily is velünk tartott, nekem szükségem volt egy alkalmi ruhára, a barátnőm pedig nyári cuccokat akart venni, mert a turnéra felvásárolta Sydney legmelegebb darabjait, amik, most, hogy visszatértünk ide, abszolút feleslegessé váltak.

Riadtan kezdtem kapkodni, amikor meghallottam a csengőt, közben pedig azért imádkoztam, hogy Mason, Marc, Emily, vagy a pizzafutár legyen az. Igazából egy lesifotós vagy egy őrült rajongó is sokkal jobb lehetőségnek tűnt, mint Shawn Mendes. Bárki.

A telefonomat már menet közben hajítottam bele a kis fekete borítéktáskámba, a cipőmet pedig úgy vettem fel, hogy az egyiket a hatalmas (tényleg nagyon-nagyon hatalmas, legalább húsz centis) sarkánál fogtam, az egyik lábamon ugráltam, a másikra meg hanyag mozdulatokkal feltuszkoltam a cipőt. A helyzet akkor vált bajossá, amikor magas sarkúban, a lépcsőn kellett volna ugrándoznom. Mivel nem arról vagyok híres, hogy jól átgondolok, megrágok dolgokat, és csak utána cselekszem, hanem igazi „bele a közepébe" lány vagyok, nyilvánvalóan megkíséreltem a magas sarkúban, lépcsőn történő ugrándozást. Nagyjából három fokot sikeresen meg is tettem, ez a táv azonban kevés volt ahhoz, hogy a jobb lábamra is felkerüljön a cipő. A negyedik lépcsőfokra érve megbicsaklott a bokám, és hiába kaptam a korlát után, csak annyit értem el vele, hogy a táskám lerepült a csuklómról, a falhoz csapódott, és a földre zuhant. A valódi probléma ott kezdődött, hogy nem zártam le rendesen a táskát, így az a levegőben kinyílt, kihullott belőle a telefonom, és a csinos táskával együtt landolt, darabokban. Mielőtt felsikolthattam volna, az események körülöttem is felgyorsultak: mivel nem kaptam el a korlátot, hasra estem, beütöttem az államat, kábé három lépcsőfok éle vésődött bele a gyomromba, egy a medencecsontomba, egy pedig a nyakamba. A ruhám szoknyarésze felcsúszott, a felsője pedig le. Szóval, ott feküdtem a lépcsőn kiterülve, összetört telefonnal, valamint közszemlére tett bugyival és melltartóval. És hogy kik álltak velem szemben? A hátsó sorokat Calum, Ash és Michael tette ki, premier plánból azonban Luke és Shawn nézhette végig a mutatványomat.

- A... - nyögtem. – A telefonom. – böktem a lépcső melletti szűk részre, ahol földet ért a készülékem. A fiúk egy emberként fordították arrafelé a fejüket, majd mindennemű reakció nélkül újra visszapillantottak rám. Luke és Shawn a homlokát ráncolta, Ash elhúzta a száját, Michael meg Calum-ot bökdöste. Most nem azért, de amikor az ember lánya kiterül öt izmos, szexi pasi előtt, joggal várja el, hogy legalább az egyikük odamenjen, és felsegítse, nem? Lehet, hogy az én értékrendemmel van a probléma, de én ezt logikusnak tartom. Tartottam. Mindegy. – Ó, Jézusom! – mordultam fel, majd a bal kezemmel megkapaszkodtam a korlátban, és először a térdemre álltam fel, végül lerángattam magamról a félig felvett magas sarkúkat, és mezítláb lábra álltam. Lerobogtam a lépcsőről, és kétségbeesve szedtem össze a telefonom megmaradt darabkáit. A képernyő teljesen betört, a hátlapon milliónyi apró repedés futott végig. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Menedzserként elveszíteni egy telefont, hogy is mondjam, nem túl előnyös.

- Az a telód volt? – nyújtogatta a nyakát Calum. Feléjük fordultam, és megmutattam nekik a tenyeremben heverő mobilt. Vagyis, ami maradt belőle. – Bazki. – húzta el a száját a basszusos.

- Te jól vagy? – lépett ki a többiek közül Ash. Jellemző. Egyedül neki jut eszébe, hogy hány bordám, bokám, kezem tört ki. Hálás mosollyal néztem vissza rá.