Versenyhelyzet

Tizenkettedik fejezet

Elegem volt. Mindenből és mindenkiből. De, azt hiszem, leginkább saját magamból.

Ha valaki számon kérné, mit csináltam az elmúlt évben, a szakmai sikereken kívül az égvilágon semmit nem tudnék felmutatni. A folyamat a következőképp zajlott: Luke először magához húzott, én azonban kibújtam a próbálkozásai alól. Messze kerültünk egymástól, így amikor én tepertem azért, hogy vele lehessek, ő taszított el engem. Okolni kezdtem magam, amiért meggondolatlan és hisztis voltam, majd bemeséltem magamnak, hogy nekem egyáltalán semmi szükségem Luke Hemmings-re. Kerestem mást. Will-t, utána Shawn-t. Még ha a nagyvilágnak azt is mutattam, hogy zavarnak Luke állandó, féltékenységgel átszőtt pillantásai, valójában örültem, mint majom a farkának. Egek, hisz ki ne akarná, hogy maga Luke Hemmings féltékeny legyen miatta? Mikor Luke megunta mindezt, tett azért, hogy csillapodjon bennem a más iránt érzett, szerelemnek hitt érzés, és fellángoljon az, amit iránta táplálok az első találkozásunk óta, azóta, hogy a gimi folyosóján a letört aljú ivókútból ivott. Magamhoz húztam, de aztán mégis ő taszított el, mondván, szenvedjek egy kicsit végre én is. Ekkor visszazuhantam az előző érzésbe, vágytam Shawn-ra, az általa nyújtott biztonságra, hogy mellette egyszerűen nem érhetnek meglepetések. Magamat okoltam az ő boldogtalanságáért is, és szép lassan felemésztett a gondolat, hogy fájdalmat okoztam neki, holott ő olyan jól bánt velem egész végig. És aztán minden elcsendesedett, mint mikor valaki elszív egy cigit, ami leég, és kénytelen eloltani. Elszívták az életet a kapcsolatunkból. Mindketten tudtuk, hogy leégett, és el kellene oltani, de képtelenek voltunk rá. Bizonytalanul lebegtünk a hamutál felett, kapaszkodva valamibe, ami láthatatlan módon gyilkol minket. És valójában egyikünk sem tudta, eloltják-e valaha ezt a cigarettát.

Az óceánparton ültem, és már a harmadik homokvárat építettem. Gondolkozás céljából sétáltam el a háztól, remélve, hogy a friss, szabad levegő segít valamennyire helyrerázódni, de mikor már vagy fél órája ott ültem, és sokadszorra jött rám a sírhatnék, úgy döntöttem, keresek valamit idelent, amivel elfoglalom magamat. Nem figyeltem az időt, nem pillantgattam percenként a ház felé, aminek az erkélye tökéletesen idelátszódott, nem agyaltam azon, mit tesznek tönkre odabent a fiúk (bár, mentségükre legyen mondva, az utóbbi időben igencsak éretten viselkedtek), nem koncentráltam a következő megbeszélésre a zenekarral kapcsolatban, és egy kicsit sikerült Luke-ot is kiverni a fejemből. Csak pakoltam az aranyló homokbuckákat egymásra, egyengettem a vár tetejét, végighúztam előtte az öklömet, hogy legyen várárok, a mutatóujjammal kis ablakokat gyártottam. Élveztem, hogy egy kicsit újra gyerek lehetek, még ha nem is vödörrel és lapáttal építkezem. Eszembe jutott, mennyire irreális is, hogy Sydneyben nőttem fel, mégis csak nyaranta egy-két alkalommal jártunk le a partra. A szüleim sosem voltak a tipikus strandolók, egyszer jöttem ide anyával, kábé másfél évvel a válásuk után, de emlékszem, akkoriban annyira a tökéletlenségeimmel voltam elfoglalva, hogy egész idő alatt csak a törölközővel takargattam magamat, holott anya milliószor elmondta, hogy nem vagyok kövér, és nyugodtan lehetek bikiniben. Ash-sel bicikliztünk el többször, főleg azon a nyáron, amikor apa elköltözött. Georgia nem túlzottan örült neki, hogy egy kilenc és egy nyolcéves gyerek egyedül rohangál a városban, aztán a víznél is, de mivel ő dolgozott, anya pedig depressziós volt, nem akadt más, aki ügyelhetett volna ránk, a négy fal közé pedig mégsem zárhatott minket. Azt hiszem, az óceán azóta szerves része az életemnek, hogy beköltöztünk a nagy házba. Onnan úgy tűnik, mintha a víz a hátsó kert lenne. Igazán szerencsésnek mondhatom magamat, amiért ilyen festői környezetben telnek a napjaim.

- A homokvár újdonság. – Calum mély hangja térített magamhoz. Teljesen elkalandoztam a kis építményeim között. – Direkt zártad körbe magad? – ráncolta a homlokát a basszusgitáros. Egy fekete fürdőnadrág volt rajta, a felsőteste szabad volt. Mezítláb jött le. Ahogy körbefordultam, rájöttem, igaza van. Annyira a gondolataimmal voltam elfoglalva, hogy a homokvárat magam köré építettem. Calum nevetve ült le mellém a homokba. – Szóval, várod a herceget, hogy megmentsen? – húzta törökülésbe hosszú lábait.