Versenyhelyzet

Hetedik fejezet

Egy lépcsőn ültem.

Nem tudom, pontosan hol, de a fenekem nagyon fázott a durva tapintású, hideg kövön. Körbefordultam. Egy oszlopcsarnok vett körül, a távolból pedig hatalmas zajt hallottam.

Végignéztem magamon. Egy fekete sportcipőt viseltem egy kék cicanadrággal, meg egy rózsaszín, ejtett vállú felsővel. A hajam laza copfba volt fogva.

Lerohantam a lépcsőn, és a hang irányába indultam. A táblákon idegen nyelvű feliratok álltak, amik teljesen összezavartak. Egyetlen ember sem lézengett az utcán, így tanácstalanul torpantam meg, és kémleltem körbe. Hallgatózni kezdtem, hátha valami konkrétat is ki tudok szűrni a hangokból, amiket a szél hoz el idáig.

És akkor meghallottam.

„Élvezitek a bulit, Róma?" – egyértelműen felismertem Luke-ot. Megiramodtam, egyenesen arra, amerről a fiút hallottam. Elképzelésem sem volt arról, hogyan kerültem Rómába, miért van rajtam ilyen cucc, és hogy alapból, miért nem a srácokkal voltam a koncert előtt? Futottam, ahogy a tüdőm bírta, fákat kerülgettem, csak követtem a zenét, ami egyre hangosabban és hangosabban szólt. Amikor vagy egy milliónyi autót és biciklit megpillantottam, sejtettem, hogy jó helyen járok. Néhány utcával odébb rá is bukkantam a sportcsarnokra, ahol a koncert zajlott. Úgy tűnt, a lépcső körül azért nem találkoztam senkivel, mert mindenki, egyszerűen mindenki itt tobzódik. Átverekedtem magam a tömegen, egészen el, a hátsó ajtóig. Emlékeztem a csarnokra a turnéról, úgyhogy magabiztosan löktem be a szürke vasajtót. Biztos voltam benne, hogy ez vezet a sportcsarnok hátsó folyosójához. A sötét részen loholva benyitottam néhány öltözőbe, de mindegyiknek zárva volt az ajtaja. Kivéve az utolsónak.

Konkrétan beestem a helyiségbe, mert a sok csalódás után egyáltalán nem számítottam rá, hogy valamelyiket is nyitva találom. Két lány ült egymással szemben, akiket tökéletesen ismertem.

Lana az én ruháimat viselte. A kedvenc fehér ingem és sötétkék blézerem volt rajta. Emily haja zöld színű volt, és kicsit hosszabb, mint legutóbb. Egy tükörasztal előtt ültek, Emily Lana térdére helyezett kézzel magyarázott neki, amikor megzavartam őket. Mindketten értetlenül meredtek rám.

- Jesszus, kifelé! – pattant fel Lana, hisztérikus hangon üvöltve. A zsebéhez nyúlt- az én nadrágom zsebéhez-, és kivette belőle a telefonját. – Máris hívom a biztonságiakat! Megmondtam, hogy egyetlen rajongót sem engedhetnek be hátra! – Lana a fejét fogva tárcsázott, és az öltöző másik végébe vonult telefonálni. Emily lassan állt fel, és közelebb jött hozzám. Lefagyva álltam az ajtóban, csak próbáltam követni az eseményeket, de eddig nem jártam sikerrel. Miért tesz úgy Lana, mintha nem ismerne? Miért viseli az én ruháimat?

- Hogyan jutottál be? – kérdezte Emily, a tőle megszokott, kedves hangon. Szükségem volt pár percre, hogy eljusson az agyamig, hogy esetleg válaszolnom kéne. Intettem egyet a hátsó bejárat felé.

- Ott, hátul. – Emily összeráncolt homlokkal méregetett. – Emily. – léptem közelebb hozzá, lehalkítva a hangomat. A keze után nyúltam, de ő értetlenül elkapta előlem. – Én vagyok az, Sally! – mondtam neki. Emily hátrált egy lépést, és a fejét rázta.

- Fogalmam sincs, ki vagy. – felelte. A szívem összeszorult, majd pusztító bombaként kezdett ugrándozni bennem.

- Jó ég, nem tudom, ki maga, de azonnal zárja be a hátsó ajtókat! Ez itt a 5 Seconds of Summer, nem holmi helyi kis banda! Nem mondom még egyszer! – üvöltötte Lana, majd kinyomta a hívást. Odatipegett hozzám az én magas sarkúmban, és az ajtóra mutatott. – Kifelé!