Versenyhelyzet

Huszonegyedik fejezet

- Azért kicsit sértő, hogy én tudom meg mindezt utoljára. – vetette a szememre sokadjára Emily. A kiadó parkolóházában ültünk a szüleim autójában. Kölcsönkértem tőlük a „nagy napra".
- Ezerszer elmondtam, hogy nem te vagy az utolsó. – sóhajtottam. Emily lehajtotta a napellenzőjét, hogy ellenőrizze a sminkjét.
- Hanem a srácok. – forgatta a szemét. – Ez nem vet rád jobb fényt, szivi. – csóválta a fejét.
- Azért hívtalak, hogy bemutassalak az apámnak, mint a 5 Seconds of Summer új menedzserét, nem azért, hogy erkölcsi kioktatást kérjek tőled. – feleltem ingerülten. Emily a homlokát ráncolva meredt rám.
- Hé. Értem én, hogy marha szar neked, meg minden, de nem mártírhalálra készülsz, hogy így viselkedj. – figyelmeztetett higgadtan. – Ez a dolog könnyű része lesz, ne játszd túl a szerepedet. –mielőtt megvédhettem volna magam, Emily már ki is pattant a kocsiból, és be is csapta az ajtót. Alig tudtam utolérni a liftnél. Odabent egy kis ideig teljesen némán száguldoztunk felfelé, a tizennyolcadik emelet felé, de egy idő után úgy éreztem, megfulladok ekkora csendben.
- Félek. – böktem ki. Emily felém fordult, és szomorúan elmosolyodott.
- Pontosan azt teszed, amit hónapokkal korábban kellett volna. Ne aggódj. – simított végig a felkaromon. – A srácok első sorban nem a menedzseltjeid, hanem a barátaid. Meg fogják érteni. – őszintén bíztam Emily szavaiban, csak sajnos tökéletesen ismertem a szerencsémet. Tudtam, hogy minden katasztrofálisan fog alakulni. És nem is tévedtem.

Az apám meglehetősen közömbösen fogadta a hírt, miszerint a banda menedzselését Emily-nek szeretném átadni, és nem is ellenkezett. Valamiért az az érzésem támadt, hogy anya beszámolt neki az egyetemi jelentkezésemről, a Luke-kal való kapcsolatomról, és a jövőbeli terveimről, ő pedig kötelességének érezte, hogy segítsen engem, apaként. Mert hát ha már az elmúlt húsz évben képtelen volt erre, akkor majd most. Miután ezt a kört letudtuk, ideje volt bejelenteni mindezt a srácoknak is. Az út során Emily néma csendben üldögélt a kocsiban, mindössze a rádióból szóló dal ritmusát dobolta az ujjával az ablakpárkányon.
- Ideges vagy? – kérdeztem tőle az egyik piros lámpánál. Emily abbahagyta a dobolást, és lehúzta az ablakot. Kintről őrületes zaj szűrődött be, dudálások, fékcsikorgatás, az óceán morajlása.
- Végül is csak a világ egyik legfelkapottabb bandájának menedzselését fogom átvenni a legjobb barátnőmtől, és ha elcseszek valamit, márpedig általában mindent elcseszek, hétmillió idegbeteg rajongólány ront nekem. Ugyan. – nevetett fel hisztérikusan. – Mégis mitől lennék ideges? – nagyot sóhajtottam, és miután bekanyarodtam a bandaház utcájába, lehúzódtam az út szélére.
- Hé. – simítottam végig Emily térdét. – A srácok bírnak téged. Nem lesz gond. – próbáltam nyugtatni. Emily a szemét forgatta.
- Ugyan már, azt hiszed, érdekel, hogy az a négy csökött agyú mit gondol rólam? – fújtatott. – Luke-ot ki nem állhatom, Calum átvert, Michael egy joghurtot nem tud egyedül kibontani, Ash meg undorító. – sorolta.
- Miért lenne Ash undorító? – értetlenkedtem. Emily úgy pillantott rám, mintha azt kérdezné, hogy „ez most komoly?".
- A levágott lábkörmét az asztalon hagyja. – emlékeztetett. Elhúztam a számat.
- Na jó, de nem kell velük együtt élned. – próbáltam a dolog pozitív oldalát megvilágítani. Emily a fejét rázta.
- Nem tudom, vagyok-e olyan erős, mint te. Semmi tapasztalatom. – csóválta a fejét.
- Hé, nekem sem volt. – nyugtattam. – Ne aggódj. – kitettem az indexet, és továbbhajtottam a bandaházhoz. A feljáró üres volt, ezért felálltam oda. Emily továbbra is ellenkezett.
- Igenis van aggódnivalóm. – jelentette ki. – Túl nagy felelősség ez.
- Fiatalabb voltam nálad, amikor elkezdtem. – közöltem vele. Emily egy „ezzel egyáltalán nem segítesz"-féle pillantással jutalmazott, majd a kilincshez nyúlt. – Figyelj. – szólaltam meg, mielőtt kiugorhatott volna a kocsiból. – Elintézem egyedül. Így is sokat segítettél, nem kérhetlek meg még erre is. – Emily hálásan pislogott.
- Tuti menni fog egyedül? – biccentett a ház felé. Bólintottam.
- Elvégre, a legjobb barátaim, vagy mi a fene. – nevettem erőltetetten. Emily biztatóan végigsimított a felkaromon, én pedig kiszálltam az autóból. Felsétáltam a bejárathoz, de mielőtt bekopogtam volna, Michael fel is tépte azt előttem.
- Hol vannak a csomagjaid? – támadt nekem. – Visszaköltözöl, ugye? – ujjongott a színeshajú.
- Ami azt illeti, valami egészen más miatt jöttem. – csuktam be magam mögött az ajtót. Ahogy beljebb merészkedtem, minden fiút egyszerre láttam meg. Calum a konyhában sürgött-forgott, Ash a falinaptárat tanulmányozta, ahová mindig felírtam a kötelező megjelenéseket, Luke pedig az egyik bárszéken ülve nyomkodta a telefonját. Ami zavart, hogy tökéletes csendben voltak. Nem üvöltött a zene, nem veszekedtek, nem röhögtek hangosan. – Sziasztok. – köszöntem nekik, mire mindannyian visszamotyogtak egy-egy halvány „helló"-t. – Örülök, hogy mindannyian itt vagytok. – tettem le a táskámat a konyhapultra.
- Hűha, úgy kezded, mint egy orvos, aki azt közli a páciense családtagjaival, hogy elcseszett valamit a műtét közben. – vihogott fel Calum. Amikor mindenki szigorúan rázta a fejét, rögtön abbahagyta a nevetést, és letette a fakanalat, amivel egy lábas felett tett fura mozdulatokat.
- Valami fontosat kell mondanom. – kezdtem nagyot sóhajtva. A fiúk egyszerre hördültek fel.
- Terhes vagy? – szólalt meg Calum.
- Összeházasodsz Shawn-nal? – találgatott Michael.
- Gyógyíthatatlan betegséged van? – kérdezte Ash.
- Azta. – húztam el a számat. – Marha fényesen látjátok a jövőmet. – a fiúk egy amolyan „most miért?"- típusú mozdulattal megvonták a vállukat.
- Elhagysz minket. – mondta ki Luke, amikorra mindenki elcsendesedett, közben végig mélyen a szemembe nézve. Vettem egy mély levegőt.
- Remekül lelőtted a poént. – forgattam a szemem. Pár percre csend állt be, ami nagyon ijesztő volt ezek között a falak között.
- Mi? – tért észhez elsőként Ash. – Most komolyan?
- A hisztijeim miatt? – riadt meg Michael. – Bátrabb leszek, esküszöm! Sőt, a hajamat sem festetem többé! – ígérte.
- A francba, nem szereted a főztömet? – húzta el a száját Calum. – Elég csak szólnod, és eszünk éttermi kaját, tényleg! – hadarta ő is.
- Vagy a lábkörmeim miatt? Legközelebb a kukába dobom, ígérem! – tette össze a két kezét Ash.
- Nem. Miattam. – pattant le Luke a bárszékről. – Igaz? – lépett hozzám közelebb, én meg alig találtam a szavakat. Beharaptam az ajkaimat, és lehunytam a szemem. Nem lett volna fair a többiekkel szemben, ha ezt így közlöm velük. Igen, azért hagylak el titeket, mert a Nagy Luke Hemmings akkora sebet ejtett rajtam, hogy nem tudom a közelében feldolgozni mindezt. Nagyszerű. A fiúk pont arról híresek, hogy megértik az ilyen problémákat. – Sejtettem. – konstatálta, hogy neki volt igaza. – Valójában, egy ideje már feltűnt ez. – mondta.
- Ez? – ráncolta a homlokát Ash. – Melyik „ez"? – tárta szét a karjait.
- Hogy Sally miattam próbálja a zenekarhoz fűződő összes hidat felégetni. – ahogy Luke ezt kimondta, szinte még levegőt is elfelejtettem venni. A fiúk először értetlenül néztek össze, aztán szép lassan összeállhatott bennük a kép, mert egyre zavartabban és dühösebben pillantottak rám.
- Ez most komoly? – kérdezte letaglózva Calum. – Egy félresikeredett kapcsolat miatt dobsz el mindnyájunkat? – mutatott Luke felé.
- Nem erről van szó. – védekeztem azonnal, de éreztem, hogy sikertelen leszek, mert a könnyek rekordsebességgel gyülekeztek a szememben. – Én csak...
- Te csak mi? – vágott közbe Ash. – Te csak jót akarsz nekünk? Te csak tudod, mi a helyes? Te csak magadra akarsz koncentrálni? Vagy most épp melyik kamuduma van soron, hm? – csapott dühösen a pultra. Lehunytam a szemem, és elszámoltam háromig, remélve, hogy ezzel legalább három másodpercig késleltetni tudom a belőlem kitörő keserves sírást.
- Srácok. – szólalt meg Luke felettébb higgadtan. – Tudom a megoldást. – jelentette be. Mindannyian kérdőn pillantottunk rá. Néhány perces némaság állt be, mindenki feszülten várta, mit talált ki Luke. Aztán amikor kibökte, azt hittem, viccel. – Kilépek a bandából. – mielőtt bárki reagálhatott volna, Luke felvonult az emeletre. Szükségünk volt egy kis időre, mire észhez tértünk. Nem tudtam elhinni, amit Luke mondott.
- Lehet, hogy csak mérgében mondta. – törte meg a csendet Michael.
- Hogyne Michael, biztosan csak mérges. – forgatta a szemét Calum. – Remélem, boldog vagy. – vágta oda nekem. Luke bejelentése olyan hideg zuhanyként ért, hogy a szomorúságom egyszerre szertefoszlott.
- Oh, sajnálom, hogy életemben először azt tartom szem előtt, ami nekem fontos! – kiabáltam rá Calum-ra.
- Igazad van, a turné összes hónapja, meg aztán a Sydneyben töltött további idő alatt egyáltalán nem volt kitéve a zenekar jövője a te ciklikusan változó szerelmes regényednek. – kontrázott Calum.
- Elég nagy szemétség ezzel jönni. – fontam össze magam előtt a karjaimat. – Gondolod, hogy jókedvemből alakult minden ilyen szarul az utóbbi időben?
- Nos, ami azt illeti, igen, hozhatnál néha kicsit felnőttesebb és átgondoltabb döntéseket is! – kiabált rám.
- Mondja ezt az, aki megszavaztatja a rajongóival, hogy milyen alsónadrágot hordjon! – fogtam a fejemet.
- Kuss! – üvöltött ránk Michael. Mivel tőle szokatlan az ekkora hangerő, egyből elhallgattunk Calum-mal. – Szerintem csomagol. – biccentett az emelet felé, ahonnan valóban puffanások és ajtócsapódás hallatszott le. Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy szekrényajtót vágott be Luke.
- Na jó. – indultam meg felfelé. Azt hiszem, mondtak valamit a srácok, de nem foglalkoztam vele. Feltrappoltam a lépcsőn, és kopogás nélkül rontottam be Luke és Calum szobájába. Luke ágyán ott hevert a bőröndje, félig megpakolva ruhákkal. Amikor beléptem, úgy tett, mint aki észre sem vett. – Elárulnád, hogy mégis mi a fenét művelsz? – belerúgtam egyet az ajtóba, aminek hatására az becsukódott. Luke úgy válaszolt, hogy folytatta a pakolászást.
- Csomagolok.
- Azt látom, de miért? – sóhajtottam.
- Megmondtam. – pillantott rám két kupac póló között. – Kilépek. Ezen múlik, hogy a banda menedzsere maradsz-e, és ne rajtam bukjon el az egész. – magyarázta. A fejemet csóválva léptem közelebb hozzá.
- Luke. – tettem a kezére a kezemet, lassítva ezzel a folyamatot. A fiú nem nyúlt újabb adag ruháért, hanem felém fordult, és felegyenesedett. Mélyen a szemembe nézve várta az érveimet. – Nem maradok a banda menedzsere. – böktem ki. – Akkor sem, ha kilépsz, és akkor sem, ha tag maradsz. Ez egy döntés, amit meghoztam, és nem akarom megváltoztatni. – sóhajtottam. Luke lesütötte a szemét.
- Őszintén mondd meg, hogy miattam döntöttél-e így. – kérte halkan. A szívem majd' megszakadt, amikor feleltem neki.
- Közrejátszottál, igen. – nyeltem egy hatalmasat. Luke kifújt egy nagy adag levegőt.
- Tudod – köszörülte meg a torkát. – mindenki azt mondta, rossz ötlet beléd szeretnem. Hogy el kéne terelnem a gondolataimat rólad. – mondta, én pedig úgy éreztem, a szakadék, ami kialakult köztünk, csillapíthatatlan mozgásba kezdett. Azt egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy közeledett-e egymás felé a két oldal, vagy csak még távolabb sodródtak. Ott, abban a pillanatban, néhány centire Luke Hemmingstől pedig nem is ez volt a legfőbb problémám. – Azt mondtam nekik, hogy hülyék. – nevetett fel keserűen, elkapva a tekintetét rólam. – Hogy ha beléd akarok szeretni, beléd fogok. Sikerült. – tárta szét a karjait, pillantását ismét visszavezetve rám. – Csak az nem jutott eszembe, hogy ez ilyen kibaszott bonyolult. – vakarta meg a tarkóját. Éreztem, hogy félbe kéne szakítanom, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. – Meg hogy ennyi következménye lehet. Valószínűleg apám erre célzott, mikor azzal jött, hogy a rocksztár életnek marha sok hátulütője van. De igazából – hátrahajtotta a fejét, és a plafont bámulta egy kis ideig, aztán újra mélyen a szemembe nézett. – örömmel lemondanék a rocksztár mivoltomról, ha cserébe megkaplak téged, végleg. – annyira, de annyira szerettem volna megcsókolni őt, a karjaiba omlani, és megmondani neki, hogy én is szeretem őt. Hogy nekem is szükségem van rá, és bármit megadnék azért, hogy újra együtt legyünk. De váratlanul képek árasztották el a fejemet. A fotó, amit Will mutatott Luke-ról és Lana-ról. Ahogy Lana első napjaiban enyelegnek a házban. Ahogy rájuk találtam a belvárosi kocsmában, ahová a Shawn-nal való randimon jutottam el, mert aggódtam miatta. A képzeletem szárnyra kapott, és már azt is láttam, ahogy a hátam mögött élvezik egymás társaságát, miközben én Luke barátnője vagyok, Lana pedig az apámé. Az ajkainkat tényleg csak egy hajszál választotta el, én azonban az utolsó pillanatban hátráltam egy lépést, és felemeltem a kezemet. – Oké. – mosolyodott el Luke fájdalmasan. – Értem. – bólintott.
- Nézd. – préseltem ki magamból. Tudtam, hogy össze kell szednem magam. - Talán egyszer majd mindketten felnövünk ehhez az egészhez. – idéztem őt, mire hitetlenül felnevetett.
- Remekül tudod az ellenséged felé fordítani a saját fegyverét. – dicsért.
- Köszi, de nem vagy az ellenségem. – szögeztem le. Luke kivett a börőndjéből egy adag pólót, és az ágyára dobta.
- Ezt jó tudni.
- Ez – mutattam a bőrönd egyre csökkenő tartalmára – azt jelenti, hogy itt maradsz? – Luke megvonta a vállát.
- Ja. Máskülönben apáékhoz kellett volna mennem, Anne pedig nem túl toleráns azokkal szemben, akik aludni akarnak éjszaka. – megkönnyebbülten sóhajtottam fel, Luke azonban feszülten rakott be egy adag ruhát a szekrényébe. – Sally, én értem, hogy kínos neked a közös munka velem, de talán mégis átgondolhatnád ezt az egészet. – mondta csendesen.
- Luke. – dörzsöltem meg a homlokomat. – Tényleg nagyon sajnálom, de döntöttem. Pontosan tudod, mennyi munkám van ebben a zenekarban, és hogy egész életemben rajongani fogok értetek, de néha eljön az idő, amikor menni kell. – mondtam ki, mire Luke erőltetetten felvihogott.
- Ezt mégis melyik béna női magazinban olvastad? – tárta szét a karjait. – Az élet nem felszínes idézetek fontolgatásáról szól, Sall. – a szívem ugrott egy ütemet, amikor újra a becenevemet használta. – Mindig racionális döntéseket hoztál. Pont emiatt nem értem, hogy most miért készülsz ekkora baromságra. Teljesen szembemész a saját elveiddel... - csóválta a fejét.
- Ugyan már, Luke! – tettem csípőre a kezemet. – Te is ugyanazt a sablondumát fújod, amit valamelyik romantikus film főszereplője suttogott a füledbe. Fogalmad sincs, mik az „elveim". – az utolsó szónál szamárfüleket mutogattam a levegőbe.
- Azt minden esetre jól tudom, hogy korábban sosem jutott volna ez eszedbe. – közölte. Ő most tényleg ennyire nem ért meg?
- Korábban nem voltak összeférhetetlenségi problémáim veled. – fontam össze magam előtt a karjaimat. Luke hitetlenül rázta a fejét, láttam rajta, hogy egyre dühösebb.
- Jaj, hagyjuk már ezt! Régebben még ennél jóval többet veszekedtünk, folyton piszkáltuk egymást, ne mondd, hogy akkor összeférhetetlenebbek voltunk. – emelte fel a hangját. A könnyek már ott várakoztak a szemem sarkában, a legjobb pillanatra ahhoz, hogy kicsorduljanak.
- Akkor még nem törted össze a szívemet. – nyeltem egy óriásit, remélve, hogy a torkomban keletkező gombóc lejjebb csúszik. Mielőtt Luke reagálhatott volna, kivonultam a szobából. A lépcsőn sétálva még hallottam, hogy csapódik valami. Meg mertem volna rá esküdni, hogy belerúgott egyet a szekrényébe, de nem érdekelt. A srácok a lépcső aljánál hallgatóztak, de amint észrevették, hogy közeledek, szétszéledtek. Michael megkísérelt egy kérdést a hogylétem felől, de válasz helyett kiviharzottam a házból. Amikor beültem a kocsiba Emily mellé, biztos lettem abban, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy beléptem azon az ajtón.

Hahó Drágáim! 

Sally története igencsak a végét járja, már csak egy epilógus vár rátok! Folytatást nem tervezek, én teljesen lezártnak tekintem a sztorit, nem húznám tovább szívesen, hiszen nincs hova. Az epilógus felkerülése után terveim szerint újra munkába lendülök a többi történetemnél, igyekszem mindet befejezni :) 

Az érettségizőknek óriási pacsi, hamarosan vége lesz, az iskola padjait koptatóknak meg sok-sok kitartást még erre a néhány hétre, ezt már fél lábon is végig lehet csinálni! :) 

Legyetek jók! 

Puszi és pacsi mindenkinek! <3 

Luca