Versenyhelyzet

Tizenegyedik fejezet

A többiek valamikor fél egy környékén tértek magukhoz. Mindezzel semmi probléma nem lett volna, ha a reggel kilenctől addig tartó időszakot nem kettesben kell eltöltenem Luke Hemmings-szel. Az ember azt hihetné, hogy a huszadik születésnapja reggelén elvárhatja az élettől egy elviselhető nap kezdetét, ehhez képest merő feszengésből telt, legalábbis az első fele.

Miután megkávéztunk, Luke azt javasolta, hogy menjünk fel az emeletre, had aludjanak a többiek. Alapvetően ebben mindenféle hátsószándék felfedezhető, elvégre Luke Hemmings nem mond ilyet csak úgy, de én naiv kislányként beleegyeztem, és követtem őt a lépcsőn felfelé. Segített a fájdalomcsillapító, amit reggeli gyanánt nyeltem le, így már a fejem sem hasogatott. Luke benyitott a szobába, az orromat pedig egyből megcsapta a hihetetlen bűz.

- Itt megdöglött valami? – kaptam rögtön az arcom elé a kezemet.

- Tudhattam volna, hogy valami kedvességgel kezded. – forgatta a szemét, miközben egy baráti mozdulattal hátba vágott, amitől átlendültem a küszöbön, és becsukta az ajtót. Vagy, ha úgy tetszik, elzárta a tiszta levegőt. – Inkább örülj, és fogd be. – tette hozzá. Elképedve meredtem rá.

- Szóval még legyek hálás?

- Hát, elég nyomi vagy ahhoz, hogy a születésnapodon minden barátod aludjon, engem kivéve. Úgyhogy ja, lényegében megköszönhetnéd. – vonogatta a vállát Luke. Bekapcsolta a laptopját, és egy kábellel összekötötte a plazmatévéjével. Ha jól tudom, Calum erőltette, hogy legyen egy a szobájukban.

- Ó, hidd el, millió és egy jobb programot tudnék elképzelni, mint nézni, ahogy elszívod előlem a levegőt. – vágtam egy grimaszt, és a kilincsért nyúltam. Eszem ágában sem volt a huszadik születésnapomon egy nagyképű, öntelt rocksztárral szagolni valami megdöglött állatot.

- Sall... - szólt utánam Luke, mielőtt kiléphettem volna. Meglepett, hogy a becenevemet használta, talán emiatt is torpantam meg olyan hirtelen. – Tényleg miattam dobtad Shawn-t? Őszintén. – nézett mélyen a szemembe. Tudtam, hogy most nem az egója növeléséről van szó, és ez megrémisztett. Nagyon is. Nyeltem egy nagyot, és a nadrágomba töröltem az izzadó kezemet.

- Van jelentősége? – kérdeztem. A hangom nem remegett annyira, mint hittem. Luke megrázta a fejét, és zavartan a zsebébe süllyesztette a kezét.

- Lehet.

- Nem működött. – mondtam. – Azt hiszem, még nem engedtelek el teljesen. – tettem hozzá csendesen, remélve, hogy Luke nem értette tisztán. Nem akartam ott lenni, amikor felfogja, amit mondtam, ezért magára hagytam őt a gondolataival. Pont úgy, ahogy ő is tette velem mindig.

A délelőttöt a szobámban terveztem tölteni, de mivel egészen konkrétan közöltem Luke-kal, hogy még mindig szeretem, jobbnak láttam elmenekülni otthonról. Fogtam az éppen aktuális könyvemet, és a telefonom nélkül (!) lesétáltam a partra. Nem mentem messzire, ha hátrafordultam, pont ráláttam a házra. Szerettem volna kicsit kikapcsolódni, csak a regényemre koncentrálni, ugyanakkor nem hagyott nyugodni az a buta elmém.

Itt vagyok húsz évesen, talán a karrierem csúcsán. Remek barátaim vannak, csodálatos családom. Mégsem jut a magánéletem egyről a kettőre. Egyszerűen nem találom a helyem a párkapcsolatokban. Sem Will-lel, sem Shawn-nal nem sikerült az, ami Luke-kal olyan fényesnek és boldognak tűnt, a végére mégis összeomlott. Mi van, ha soha többé nem tudok teljes szívemből beleszeretni valakibe? Mi van, ha az, amit Luke iránt érzek, sosem enged közel senkit hozzám? Mintha valami határral lennék körülvéve, ami mögé kizárólag Luke Hemmings-nek van útlevele. És ez megrémiszt. A srácok előbb-utóbb abbahagyják a zenélést -a világhírű rocksztárok életét legalábbis biztosan. Az én feladatom az, hogy megakadályozzam, hogy a búcsújuk után lecsúszott, szenvedélybetegségekkel küzdő, utálatos, kiöregedett zenészek legyenek. Akkor is ugyanígy fogok állni? Kidobom az összes rendes pasit, aki megpróbál meghódítani, csak azért, mert ő egész egyszerűen nem Luke Hemmings? Szánalmasan viselkedtem Shawn-nal, sőt, még Luke-kal is. Mintha csak játszanék velük, holott a meccs valójában csak a fejemben létezik. És nem tudom, mikor fogják már végre lefújni.