Versenyhelyzet

Tizedik fejezet

Döntést hozni mindig nehéz. Mindegy, hogy arról van-e szó, melyik ruhát veszed fel reggel, arról, hogy az aktuális dalszövegedben melyik szóra melyik rímel a leginkább, vagy arról, hogy kivel képzeled el az életedet. Nekem már másfél éve meg kellett hoznom egy döntést, amikor beköltöztem a bandaházba, és elvállaltam a zenekar menedzselését. Azóta az életem döntéshozatalok sorozata. Melyik interjúra menjünk el, mennyi reklámfalat borítsanak be a zenekarral, hány fotózást vállaljunk el egy héten... De sosem kellett magamról döntenem. Mindig csak a srácokat kellett irányítanom, magamat csak ritkán. Azt hiszem, az első ilyen alkalom a turné során volt. Választanom kellett Luke és Shawn között. Hát, nem sikerült túl professzionálisan, amint a fenti példa mutatja, de mindegy.

Miután két filmet végignéztem anyával és Robert-tel, felajánlották, hogy hazavisznek kocsival. Semmi kedvem nem volt végigbuszozni az utat, aztán még sétálgatni is, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadtam a fuvart. Meglepett, hogy mindketten eljöttek, azt hittem, csak Robert gyorsan hazadob, aztán jön is vissza. Nem akartam kérdezősködni, örültem, hogy kérés nélkül megteszik ezt értem. A hátsó ülésen ültem, Robert pedig bekapcsolta a rádiót, amiben épp egy 5 Seconds of Summer dal szólt, a legfrissebb albumukról. Anya feltekerte a hangerőt, én meg az ablaknak döntöttem a fejemet, és lehunytam a szememet. Tudtam, mi a helyes döntés. Szakítani Shawn-nal- egyszer s mindenkorra-, aztán szépen leülni, és megbeszélni Luke-kal, hogy pontosan mi van köztünk, még akkor is, ha valójában nincs köztünk semmi. Akarom, hogy a szemembe mondja ezt. Feltéve persze, ha így van. Úgy húsz perc múlva Robert bekanyarodott a bandaház utcájába, és lassított, már az első két ház után, holott a miénk jóval feljebb volt. Anya lehalkította a rádiót, és arról kezdett magyarázni, mennyire régen volt már nálunk. Ekkor jutott eszembe, hogy a ház minden bizonnyal egy óriási katasztrófa, Ash lábkörme a nappali asztalán van, nincs kirakva új WC-papír, a zuhanyzó fala koszos, Calum nadrágja a lépcsőn van, Michael hajlakkja a hűtőben, a felfújható zsiráf a medencében... Francba, francba, francba. El kell érnem, hogy anyáék ne akarjanak bejönni.

Robert ráfordult a feljárónkra, és leállította a motort. Az összes ablak sötét volt, úgy tűnt, a srácok még nem értek haza. Sóhajtva kikapcsoltam a biztonsági övemet, és a kilincsért nyúltam.

- Köszi, hogy hazahoztatok. – nyitottam ki az ajtót. – Meg hogy lóghattam a nyakatokon egész este. – reméltem, hogy valamelyikük megérti, hogy nem kéne bejönniük. Nagyon nem. – Holnap beszélünk. Sziasztok. – szálltam ki az autóból. De késő volt. Addigra anya és Robert is talpon voltak.

- Édesem, nem gondolod, hogy redőnyöket kéne felszereltetni a sötétítőfüggöny helyett? Ha a rajongók egyszer megtudják, hogy itt laknak a fiúk, ostrom alá vehetik a házat! – kezdte anya. Na tessék. Még csak kívülről látta az ablakokat, de máris talált bennük kivetnivalót.

- Nem, anya, azt hiszem, egyelőre jó ez így. – forgattam a szememet. Előrementem az ajtóhoz, és a táskámban kutattam a kulcs után. Robert és anya a hátam mögött álltak, és várták, hogy beengedjem őket. Villámsebességgel pörgettem az agyamat valamiféle megoldás után, amivel elérhetném, hogy ne akarjanak bejönni. – Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy ennyit törődtök velem, de innen boldogulok egyedül, köszönöm. –a szükségesnél jóval több időt töltöttem a kulcs megkeresésével, úgy tettem, mintha nem találnám. Amikor már anya is összefonta maga előtt a karjait, és gyanakodva pislogott, nem tudtam mit tenni. Elfordítottam a kulcsot a zárban, egy idegbeteg mosoly kíséretében. Anya arckifejezése egy másodperc alatt megváltozott, vigyorogva a kontyomhoz nyúlt, és egy mozdulattal kirántotta a gumit a hajamból, amitől az a vállamra omlott.