Versenyhelyzet

Nyolcadik fejezet

Vannak emberek, akik azért nem szeretnek a munkahelyükre bejárni, mert nem jól jönnek ki a kollégáikkal. Vannak, akik egyszerűen csak nem szeretik azt, amit csinálnak. És van az a szűk csoport, amibe én is tartozom. Semmi bajom a kollégáimmal (Lana-t leszámítva, persze), szeretem a munkámat is, az egyetlen problémám azzal, hogy be kell jönnöm a kiadóhoz az, hogy találkoznom kell az apámmal, aki a semmiből előhozakodott egy lemezszerződési ajánlattal, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Kár, hogy az elmúlt nyolc évben még csak rám se hederített.

Egész úton kifelé bámultam az ablakon. Igyekeztem Sydney szépségeire koncentrálni, figyeltem a járókelőket, a hidakat, az Operaházat, az óceánt. Ash viszonylag gyorsan vezetett, tekintve, hogy Luke kis közjátéka miatt későn indultunk. A srácok természetesen nem rótták meg ezért a szépfiút, sőt, egész végig hülyéskedtek, és szivatták Luke-ot. Arra egyikük sem gondolt, hogy ami nekik olyan jó mókának tűnt, az engem majdnem élve felfalt. Valószínűleg ők nem járták körbe a fél várost, hogy ráleljenek az ex-barátjukra, aki mindeközben vígan csókolózott az új „asszisztensünkkel". Nem is tudom, mi fájt jobban akkor. Az, hogy láttam Luke-ot Lana-val, vagy az, hogy már szemernyi erőt sem éreztem magamban ahhoz, hogy harcoljak a fiúért. Talán mindkettő egyformán.

Ash leparkolt a kiadó mélygarázsában, de mielőtt kiszálltunk volna, megkereste a tekintetemet a középső tükörben, és megbizonyosodott arról, hogy nem sírtam. Látta rajtam, hogy történt köztünk valami Luke-kal odafent, de nem tudta pontosan, mi. És, ha rajtam múlik, senki nem is fogja megtudni. Michael és Calum már félúton voltak a kocsi és a lift között, én még ellenőriztem, hogy minden fontos irat nálam van-e, megnéztem, hogy keresett-e valaki, Ash pedig bezárta a kocsit, és Luke mellett lépkedve, engem követve sétáltak ők is a többiekhez. A liftbe beszállva Calum megnyomta a négyes gombot.

- Te tudod, miért hívtak be minket? – kérdezte Luke. Azt hiszem, hónapok óta először szól hozzám munkaügyben, normál hangsúllyal.

- Fogalmam sincs. – ráztam a fejemet. – Talán a következő albumotokról lesz szó. – vonogattam a vállamat.

- Ó igen, ha már itt tartunk. – csettintett egyet Calum. – Hazafelé beugorhatunk a stúdióba időpontot foglalni? Van néhány dalunk, amit kislemezként megjelentethetnénk.

- Oké, akkor most jelzem majd, hogy kéne egy kis kampány is. – előhúztam a határidőnaplómat meg a tollamat, és gyorsan felfirkantottam, hogy „reklám". A srácoknak tavaly ősz óta nem jelent meg egyetlen daluk sem, annak meg már több mint fél éve. – Van még valami, amit szeretnétek tisztázni? – fordultam körbe.

- Nem is egy. – fonta össze maga előtt a karjait Luke. A liftben megfagyott a levegő, mindannyian elnémultunk. A fiúk elhúzott szájjal pillantottak össze, én pedig hitetlenül néztem Luke jeges szemeibe. Nem fogom felidegesíteni magam egy hülyeség miatt. Ez egy fontos tárgyalás, és bőven elég figyelemelterelés volt a reggeli kis afférunk. Nem fogok Luke Hemmings-re koncentrálni. Egyszerűen nem, és kész. A lift apró csengője megszólalt, az acélajtók kinyíltak, mi pedig az apám irodájának folyosóján találtuk magunkat. Én mentem előre, a fiúk követtek. Az iroda hatalmas ajtaja előtt megálltam, és szembefordultam velük.

- Viselkedjetek, jó? – kértem tőlük. Igazából nem voltam megijedve, a turné óta lényegesen felnőttesebbek lettek. Mielőtt bekopoghattam volna, már nyílt is az ajtó, és legnagyobb örömömre egyenesen Lana melleivel nézhettem farkasszemet. A lány egy piros, szűk ruhát viselt, ami különösen kiemelte csodás domborulatait. Hosszú, fekete haja copfba volt fogva, és a vállán előrevetve. Sminkje olyan erős volt, hogy szinte még az én arcomra is került belőle. Tekintetével azonnal megtalálta Luke-ot, rákacsintott, majd betessékelt minket az irodába, ami javarészt tárgyalóként funkcionált, hisz az irodarész egy üveglappal volt elválasztva. A hosszú asztalnál csak az apám ült, előtte egy laptop volt. Lana azonnal visszasietett hozzá, és leült a mellette lévő párnázott székre, feltűnően közel. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne nézzek hátra, hogy ellenőrizzem Luke reakcióját, de sikerült. Leültünk az asztalhoz, sorban én, Calum, Ash, Michael, a legszélére pedig Luke. Apám odahajolt hozzám, feltehetően azért, hogy adjon egy puszit, én azonban elhúzódtam tőle, és összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. – Hagyjuk ezt. – közöltem. – Inkább beszéljünk arról, amiért valójában ide kellett jönnünk.