Versenyhelyzet

Harmadik fejezet

Attól függetlenül, hogy működött a légkondi, annyira meleg volt az irodában, hogy kénytelen voltam nyitott ajtónál dolgozni. Alapvetően megvetettem ezt a formát, de most, hogy a fiúk nem tartózkodtak a házban, nyugodtabban tudtam intézni az ügyes-bajos dolgokat. Reggel Ash vetette fel, hogy menjenek le a partra, és ugyan hívtak engem is, tudták, hogy úgysem tartok majd velük.

Egy hét telt el az ominózus tárgyalás óta, megbocsájtani azonban azóta is képtelen voltam. Haragudtam az apámra, haragudtam a fiúkra, haragudtam Emily-re, anyára, Robert-re. De leginkább talán Luke-ra. A legbizonytalanabb helyzetben, amibe valaha is belecsöppentem, csak rátett egy lapáttal azzal, hogy azt mondta, szeret. Emily szerint egyértelmű, milyen szeretetre célzott, én viszont határozottan úgy látom, hogy csak a hecc kedvéért nyögte ki. Mert ugyan mi oka lenne még mindig szeretni engem, fél évvel a szakításunk után is? Ez a hat hónap pedig szintén nem volt eseménytelen, jött anya terhessége, a milliónyi veszekedés... Nem hinném, hogy lenne jövője a kapcsolatunknak, a munkaügyi résztől eltekintve, persze. Ezt első sorban nekem kell elfogadni és feldolgozni, hogy aztán tartani tudjam magam ehhez. Azt hiszem, ez a legnehezebb az egészben. Megbékélni valami olyasmivel, amiről korábban azt hittük, sosem következik be. Hogy életünk szerelme már nem a miénk.

A Meister kiadó szerződésajánlatát kénytelenek voltunk elfogadni. Győzködtem egy kicsit a srácokat, hogy azért nézzünk szét más cégeknél is, de ők ragaszkodtak apám kiadójához, négy az egy ellen pedig elég nagy többségnek számít. Rengeteg adminisztrációs munka szakadt így a nyakamba, amit annyira nem is bántam. El tudtam vonatkoztatni minden körülöttem zajló bonyodalomtól. Néha irigylem a fiúkat. Ha bántja őket valami, hangszert ragadnak, írnak egy dalt, és máris sokkal elviselhetőbb a fájdalmuk. És én mit tehetek? Dolgozhatok. Igazán menő.

Elképzelésem sem volt, ki érkezhetett, mikor ebéd után kicsivel megszólalt a csengő. A srácok, ha esetleg nem a hátsó bejáratot használnák, kulccsal jönnének be, láttam, ahogy Calum reggel belehajította a táskájába. Kíváncsian álltam fel az íróasztaltól, és sétáltam oda az ajtóhoz. Mikor elfordítottam a kulcsot a zárban, megcsapott valami deja vu érzés. Szinte tudtam, ki fog a küszöbön állni.

- Szia. – mellbe vágott a felismerés, hogy mennyire jól működik ez a női megérzés-dolog. Shawn mosolyogva pillantott rám, a szemei csillogtak.

- Szia. – köszöntem én is. Pár percig csak álltunk egymással szemben, és bambultunk, aztán eszembe jutott, hogy talán nem emiatt jött. Szélesebbre tártam az ajtót, ő pedig belépett. – A fiúk a parton vannak. – mondtam gyorsan, elkerülve minden félreértést. Shawn a nappali felé menet, mosolyogva válaszolt.

- Nem hozzájuk jöttem. – egy farmert viselt egy sötétkék pólóval, napszemüvege a feje tetején volt. Összezavarodva vettem tudomásul, hogy rohadtul remeg a térdem, ahogy követtem őt a nappaliba, és leültem mellé a kanapéra. Egy itthonias rövidnadrág volt rajtam, meg egy elnyűtt top. Reméltem, pont annyit enged látni, amennyi etikus. No nem mintha lenne bárki is, akinek elszámolással tartoznék. Nem tudtam pontosan, mi a dolgom. Kezdeményezzek beszélgetést? Csak ültem, tördeltem az ujjaimat, és vártam, hogy Shawn törje meg a kínossá vált csendet. – Emily mesélte, mi történt apukáddal. – kezdte. Király, tehát mostantól ez a téma olyan lesz nálam, mint másnál az időjárás. Elfordítottam a fejemet.

- Akkor mindent tudsz. – motyogtam. Shawn kiszúrhatta, hogy nem ez a kedvenc beszélgetésindítóm, úgyhogy közelebb húzódott hozzám.

- Milyen érzés újra Sydneyben lenni? – érdeklődött. Jobb, sokkal jobb. Erőltetett, de jobb.

- Élvezem, hogy nem kell egy gardróbban laknom. – nevettem el magam. Ezúttal Shawn-on volt a sor, hogy elkapja a tekintetét. – Figyelj... - a térde felé indult a kezem, de végül, az utolsó pillanatban, visszahúztam azt. – Nem tudom elégszer elmondani, mennyire sajnálom. – Shawn mélyen a szemembe nézett, és óvatosan elmosolyodott.