Kageyama's first love

-Akkor leszel a barátom?-

Másnap nagyon korán keltem, hogy biztosan előbb ott legyek mint a kis Hinata...és a korai órák ellenére valamiért elég vidám voltam..hmm valószínűleg mert végre játszhatok...mindig csak a labda tudott felvidítani, úgyhogy nem is értem miért a kis nyomin gondolkodok...

A suli kapujától kezdve szinte már vigyorogva rohantam a biztos győzelem felé, mivel a láthatáron sehol senki.. de túl korai volt örülnöm...mintha csak fénysebességgel haladna húzott el mellettem egy kicsi alak és szaladt a tornaterem ajtaja felé...Hinataaaaaa...persze nem hagytam magam és nagy nehez utolértem így kb egyszerre értük el a kaput hatalmas csattanással amiről olyan gyönyörűen pattantunk vissza, hogy azt öröm lehetett nézni...csak nekem nem volt éppen vidám eset...a törpe egyensen rám esett!

-ÁÁUU, Kageyama, mégis mit csináltál?!-kérdezte a homlokát fogdosva.

-ÉN?! TE kezdtél el örült módján rohanni!-mondtam a nyilvánvalót. Kicsit fészkelődött rajtam de nem mászott le...miaszar?

-És miért követtél?-vonta fel a szemöldökét.

-Természetesen azért, mert egy ilyen kis törpe nem győzhet le engem-azzal lelöktem magamról és felültem...fuhh vagyis próbáltam mert szinte egyből zuhantam vissza szédülten..áuh

-...Kageyama? Jól vagy?-mászott közelebb hozzám. A szemei kitágultak és mintha egy csöpp aggodalmat véltem volna felfedezni benne.

-Persze! Csak egy perc és megyek.. kicsit szédülök még..-megtapogattam a fejem és megnyugodtam. Nem vérzik. Viszont ahelyett, hogy a kis Hinata bement volna gyakorolni szorosan lefeküdt mellém és elkezdett mesélni:

-Kiskoromban egyszer már én is megütöttem, így a fejemet, de én egy picit el is ájultam..hihi Majd másnapra állítólag egy csomó mindent elfelejtettem. Azt mondták az orvosok, hogy nem vészes...csak egy kis emlékezetkiesés és hogy el fog múlni..hát, azóta se emlékszem dolgokra...főként a kisgyermekkoromra nem. Azóta folyamatosak az emlékeim, hogy megfogadtam, röplabdás leszek, az egyik legjobb Japánban! Úgyhogy a lényeg megvan :) és nem is fogom elfelejteni soha!-teljesen átadta magát a történetnek, a szemei csillogtak (annak ellenére, hogy nem éppen egy vidám sztori) és én megint csak néztem...néztem a mozgó ajkait...nem tudom, hogy miért pont azt, de jó érzés volt. Aztán hirtelen felém fordította a fejét és észrevette mennyire furán nézek (mert kurvára furán nézhettem ki...). Elkaptam a fejem és csak morogtam valami olyasmit, hogy "nem éppen érdekel a te gyerekkorod" de közben úgy érzem kicsit elvörösödtem...valami nincs rendben!

Éppen sikerült felkelnem, amikor is Tanaka jelent meg előttünk és kérdőn nézett ránk:

-Hát ti meg mi a jó életet csináltok? Szerencsehozó lóherét kerestek, hogy győzzetek?...mert azt nem ajánlom...tapasztalatból...-suttogta. Ez hibbant..de nálam nem jobban.

-Edzeni jöttünk, de még előttetek, hogy a Kapitány ne szóljon ránk.-mondtam az igazat. Tanaka közben sejtelmesen a zsebébe nyúlt és csörömpölve vette elő a tornaterem kulcsát, majd két mozdulattal kitárta az ajtót.

-Uraim!- invitált be minket viccesen. Én nem vettem a poént, Hinata meg valamiért csak hallgatott. Nem is szólt azóta, hogy a kopasz megjelent...talán rosszat szóltam?

Bementünk, felkapcsoltuk a villanyokat és egy rövid bemelegítés után neki is láttunk a gyakorlásnak...de a törpe még mindig nem beszélt.

Másfél óra elteltével fáradtan pakoltunk össze. Minden nagyon precízen visszakerült a helyére mintha itt sem jártunk volna. Majd kiléptünk a szabadba. A nap már javában felkelt és a tanulók (vele együtt a röpisek is) hamarosan meg fognak érkezni. Hinata céltudatosan indult a suli bejárata felé és mivel nem volt jobb dolgom (és amúgy is idegesített, hogy mi a fasz baja lehet) követtem...Mielőtt belépett volna a suli kapuján a kabátujjánál fogva magammal rántottam és elvezettem egy csöndes helyre...amúgy minden csöndes volt, de mind1.

-Mi bajod?!-kérdeztem kissé ingerülten. Nem úgy nézett ki mint aki válaszolni akar csak lesütötte a szemeit...-nyögd már ki mert addig nem engedlek vissza!-idegesített, hogy nem tudom, ennyi az egész...

-Én csak barátkozni akartam veled, te hülye! Miért vagy olyan bunkó velem?-sziszegte...kérdése kicsit meglepett...barátkozni? Nekem nincsenek is barátaim! Akkor ő miért akar?

-Miért?-kérdeztem döbbenten.

-Miért? Hát talán mert mostantól egy csapatban leszünk és fontosnak tartom, hogy a csapattársaimmal jóban legyek! Te tényleg kibírnád, hogy évekig csak sértegessük egymást?-szúrós tekintettel nézett a szemembe. Most erre mit mondjak?

-Én...én nem csak...csak nem tudsz valami jól barátkozni mert nekem nem tűnt fel a szándékod!-vágtam vissza.

-Vagy csak egyszerűen vak vagy!-és mint akinek csak úgy ellopták volna a rosszkedvét ismét játékosan öltötte ki rám a nyelvét. Egyszerűen nem értem a srácot. Majd a legváratlanabb pillanatban még közelebb ugrott és hirtelen megölelt. Döbbenetemben köpni-nyelni nem tudtam, csak álltam ott lemerevedve és hagytam, hogy a nyomi magához szorítson...miért kezdett el ilyen gyorsan dobogni a szívem..? Az idő megszűnt és fogalmam sincs mennyi ideig tartott az ölelés de aztán elvált tőlem és egyik lábáról a másikra állva (mint aki szégyenlős..?) megkérdezte:

-Akkor, leszel a barátom?