Nothing [Cameron Dallas][Szünetel]

19. rész

Sziasztok Bébik! 

Meghoztam a következő részt, remélem elnyeri a tetszéseteket :)

És nagyon szépen köszönöm a rengeteg vote-ot és kommentet.

Egyébként szélsebesen közeledünk a 10 000 oldalmegjelenítéshez, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok! (jelenlegi nézettségszám: 8000+)

JÓ OLVASÁST!

A szemeimet lassan nyitottam ki. Homályos pacákat láttam csak. A fejem folyamatos mozgására lettem először figyelmes. Először felemelkedik, majd hirtelen visszaesik.

Pár perc múlva kitisztult a látásom. A csillagos eget láttam meg először. Majd egy férfias állkapcsot. Előre bámult, az útra. Úgy tűnik nem vette észre, hogy felébredtem.

Kihasználva az alkalmat jobban szemügyre vettem. Barna tincsei néha felbukkantak. Karakteres arccsontja néha megfeszültek, ahogy lépdelt.

Annyira belemerültem az arca tanulmányozásába, hogy fel sem tűnt hol vagyok.

A fiú a karjaiban cipelt. Ez legalábbis akkor tudatosult bennem, amikor már kezdtek nagyon fájni a végtagjaim, és úgy tűnik a cipelőmnek is kezdett kényelmetlen lenni a tartásom, ugyanis dobott rajtam egy kicsit, majd a karjait teljesen máshogy tartotta. Nekem is sokkal kényelmesebb volt így.

A fejemet egy kicsit elfordítottam, így jobban rálátásom nyílt az arcra.

Ekkor belémcsapott a felismerés nyila. Hiszen a fiú, aki cipelt engem, az a számomra legutáltabb személy volt.

Résnyire nyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang.

- Cameron? – szólaltam meg kisebb nehézségek árán, rekedtes hangomon.

Hirtelen rám kapta a tekintetét. Szemeiben kétségbeesés tükröződött.

- Már is felébredtél? Még nem lett volna szabad... - mormogta maga elé.

- Ugye most csak álmodok? ... Igen, biztosan csak egy álom! – jelentettem ki.

Nem lehet, hogy Cameron karjaiban fekszek, és visz valahová! Egyáltalán, hogy kerültem ide? Eddig A Házban voltak, és ráadásul reggel volt! Most minden bizonnyal éjszaka lehet, ugyanis már sötét van és a csillagok is megjelentek az égen.

- Persze, hidd csak ezt! – röhögte el magát Dallas.

- Akkor mégis mit keresek itt? Várj... állj meg! –utasítottam. Kezdett kellemetlen lenni, hogy ő cipel.

- Mit akarsz? – kérdezte mogorván.

- Nem kell engem cipelni! Tudok magamtól is járni! – jelentettem ki, és készültem a saját lábaimra nehezedni.

- Nem vagyok benne biztos... De te tudod!

A karjai ellazultak így kényelmesen ki tudtam volna szállni, és a lábaimra tudtam volna állni. Viszont csak egy baj volt. A volna.

A lábaimat letettem a földútra. Ránehezedtem a saját testsúlyommal, de ahogy ez megtörtént, szinte egyből a földön kötöttem ki.

- Én megmondtam! – röhögött mellettem Cameron.

- Mi a ...? – ennyi volt a reakcióm. Mi történt velem?

- Ne lepődj meg ennyire. Valószínűleg még a szer hatása alatt vagy! – röhögött még mindig.

- Milyen szer? Nem vagyok én bedrogozva! Biztos vagyok benne, hogy semmi bajom!

- Akkor segítsek vagy nem? – kérdezte türelmetlenül a felém magasodó fiú.

- Nem kell! – vágtam rá hirtelen.

- Rendben! – ezzel elindult tovább az elhagyatott úton.

Pár perc kellett, hogy fel tudjam fogni, hogy konkrétan most itt hagyott ez az állat! Este! Egyedül! Ráadásul még csak fel sem tudtam állni!

Mégegyszer megpróbáltam. A lábaimat magam alá húztam és lendületet vettem. Talán a lendülettől, de egy pillanatra megemelkedtem, majd vissza is huppantam a porba.

Ez reménytelen!

De nem akartam Cameronra hagyatkozni. Mármint nem akartam, hogy rajta múljon az életem! Ki tudja milyen emberek – vagy állatok, ami még rosszabb – mászkálnak itt, és egy egész este itt, egyedül... nem a legjobb program.

Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Életem legrosszabb cselekedetére készülök, amit biztos meg is fogok bánni, de jelen helyzetben nincs jobb ötletem.

- Nem hagyhatsz itt! – kiabáltam utána – Segíts már!

Talán nem a legjobb taktika, hogy parancsolgatok, de akkor sem alázkodhattam meg Cameron Dallas előtt.

Az a személy előtt, akit a legeslegjobban utálok a Földön.

Az a személy előtt, aki jelen pillanatban az egyetlen, akire számíthatok.

Ha tetszett komizz vagy csillagozz. ;)