Nothing [Cameron Dallas][Szünetel]

21. rész

Már vagy 1 órája gyalogolunk. Vagyis, jobban mondva Cameron gyalogol és engem cipel. Nem tudom, hogy csinálja, de meg sem látszik rajta. Mintha olyan könnyű lennék...

Elbambultam a csillagos égen.

Vajon hazajutunk valaha? Vagy az életem hátralévő részét Vele kell leélnem? Egyáltalán meddig hat ez a kibaszott szer? Miért nem bírok ráállni a lábaimra? Miért pont Cameronnak kell itt lennie? Egyáltalán mit keres itt Cameron? Miért mentett meg?

Ezek azok a kérdések, amikre sosem fogok választ kapni. Ha megkérdezném, akkor sem.

A fejemet az erdő felé fordítottam. Olyan sötét és rémisztő. És azok a hangok, amik kiszűrődnek. Hát, egyáltalán nem bizalomkeltőek!

Hirtelen éreztem, ahogy irányt változtatunk. Az erdő felé. Kétségbeesve és hitetlenkedve kaptam a tekintetem a fiú arcára. Mégis hová megyünk?

- Cameron. Tisztában vagy azzal, hogy arra az erdő van?! – bólintott egyet – És mégis miért megyünk oda? Te meg vagy zakkanva! Éjszaka egy erdő közepén, amit nem is ismerünk!

- Ki mondta, hogy nem ismerem? – mosolyodott el kajánul.

- Mi? Te tudod hol vagyunk?

- Fogjuk rá. Azt hiszem nagyjából tudom.

- Remek! De akkor is miért megyünk be az erdőbe?

- Tudod, az erdőn keresztül levághatjuk az utat, így nem kell kerülőt tennünk! – magyarázott nekem úgy, mint egy ötévesnek.

- De ez nem jó ötlet!

- Ahj, nem maradnál csöndbe? – sóhajtott egyet.

- Nem, mert hülyeséget csinálsz! De tudod mit? Felőlem falassuk fel magunkat a farkasokkal! – erre a kijelentésemre csak felnevetett, majd gyorsított a tempón, és így már hivatalosan is az erdőben voltunk.

Ezt nem hiszem el! Tényleg bejöttünk ide!

A karjaimat szorosabban fontam össze Cameron nyaka körül, amit észre is vehetett, mivel elmosolyodott. De nem tett szerencsére semmilyen megjegyzést.

Körbepillantottam.

Mindenhonnan sötétség vett minket körül. Akárcsak egy horror filmben lennénk.

A fák ijesztő árnyékokat vetettek ránk, amiktől már most kedvem lett volna visszafordulni és inkább a kerülő úton hazamenni. De ugyebár most nem én irányítottam.

Egy kisebb kitaposott ösvényen mentünk. Alig volt észrevehető, így úgy tűnt mintha csak vakon bóklásztunk volna egy ismeretlen, sötét erdőben.

Az út mentén kisebb-nagyobb kövek voltak a legtöbbjüket moha borította, amik most feketének tűntek.

Akármerre néztem csak fákat és sötétséget láttam.

Valami megcsörrent felettünk. Azonnal odakaptam a tekintetemet. A szívem ezerrel a torkomban kalimpált, a fülemben pedig hallottam lüktetni a vérem. Nem láttam semmit, csak egy faág mozgott. Ez bizonyította, hogy az előbb volt ott valami.

Cameronra néztem. Ő teljesen nyugodtnak tűnt.

- Na, miaz? Megijedtél egy mókustól? – nevetett fel.

- Haha, nagyon vicces vagy! – mondtam szarkasztikusan. Újra a „tájat" kezdtem el figyelni, ezzel a beszélgetést le is zárva.

Egyébként nem tudom mi volt a tervem. Úgy sem mennénk semmire sem, ha most megtámadna minket valami. Hiszen én nem tudok járni, így Cameron sem tud olyan gyorsan futni. Hacsaknem engem itt hagy, és menti a saját bőrét.

De akkor garantálom, hogy ő sem élne túl sokáig.

Talán bele kéne törődnöm, hogy innen nem jutunk ki élve.

Körülbelül 10 perce sétálhattunk, amikor vonyítást hallottam. Farkas vonyítást. Ráadásul nem is voltak olyan messze tőlünk.

- Te is hallottad? – kérdeztem rémülten Cameront. Válaszként csak valamit mormogott, de nem értettem. Viszont a fiú a lábait sebesebben kezdte el szedni.

De már késő volt...

Sziasztok!

Itt van a 21. rész! Eredetileg nem itt terveztem abbahagyni, de talán így egy kicsit izgalmasabb... viszont pont ezért (mert maradt a részből valamennyi hátra, de az nem töltene ki egy egész, különálló fejezetet) lehet, hogy holnap hozok egy rövidebbet. ;)

Pusz, Emy