Nothing [Cameron Dallas][Szünetel]

23. rész

A farkasok nyüszítve hátráltak meg. Cameron még mindig az egyiknek a szemébe bámult.

Lassan, velünk még mindig szemben lépkedtek vissza a sötétségbe, majd amikor kellő távolságban voltak tőlünk, megfordultak és elrohantak.

Azt hiszem ez a kép örökre beégett a tudatomba.

De mégis hogyan?

Olyan volt mintha megalázkodtak volna előttünk. De ez lehetetlen!

Miért nem faltak fel minket?

Miért élünk még mindig?

Vagy csak ez egy álom?

Csak álmodok?

Biztos vagyok benne, hogy álmodok, hiszen ilyenek a valóságban nem történnek!

Az előbb még életveszélyes helyzetben voltunk, és az életemből hátralévő perceket elemeztem, most meg itt állunk, mintha az előbb semmi sem történt volna. Mintha nem lettünk volna körülvéve farkasokkal.

Az egész olyan felfoghatatlan!

Éreztem, ahogy Cameron újra elindul. Folytatta az utat mintha semmi sem történt volna.

Nem tudtam mit mondjak erre. Mégiscsak nem kérdezhetem meg tőle, hogy „Az előbb mi történt?"

Ránéztem. Az arca rezzenéstelen volt és nyugodt. Míg az én arcomon kétségbeesés tükröződött.

A számat szólásra nyitottam, de nem jött ki rajta hang.

A fülem hirtelen kezdett el zúgni, majd a fejemben éreztem egy erős, szúrós érzést. A külvilág lassan elkezdett homályosulni.

Kiabálni szerettem volna, segítséget szerettem volna kérni, de a szám nem engedelmeskedett. Ahogy a végtagjaim sem.

Csak feküdtem ott bénán. A karomat nem tudtam megmozdítani, nem tudtam felemelni vagy elfordítani a fejemet. A külvilágból érkező ingereket viszont fel tudtam fogni. Érzékeltem mindent.

Ahogy Cameron először lágyan kimondja a nevem, majd egyre kétségbeesetten szólongat. Végül rángatni kezd, miközben kiabálja, hogy térjek magamhoz.

Szóval eszméletlen vagyok? Mi történik velem?

Már a rángatást sem érzem, sőt, Cameron hangja is kezd eltompulni. Végül mindent a sötétség vesz úrrá.

***

Pittyegésre ébredek.

A szemhéjaim megremegnek, de nem nyitom ki teljesen. Kicsit élvezem még a nyugalmat. Bár sok időt töltöttem a sötétségben, bár az időérzékemet teljesen elveszítettem, de most mégis jól esik.

Pár perce már fekszek így, de a pittyegés egyre idegesítőbbé válik.

Úgy döntöttem kinyitom a szemeimet és végre megnézhetem mi is adja ki ezt a rohadt idegesítő hangot.

A szemhéjamat lassan emelem meg.

Vakító fehérség.

Kell még pár perc, hogy megszokják az erős fényt.

A legelső dolog, ami feltűnik, az a szag. Fertőtlenítő. Tipikus kórházszag.

Körbenézek a szobában ahol vagyok, ugyanis ez egész biztosan nem a sajátom.

A falak fehér színűek. Az ágy, amin fekszek szintén fehér, és az ágynemű is az. Mellettem egy kisebb éjjeli szekrény áll, amin néhány gyümölcs, és egy pohár víz van. A szoba sarkában egy szekrény, mellette egy fogas, amin két kabát pihen. Az ágyam mellett egy kisebb fotel van, ami szintén üres.

Úgy tűnik egy kórházban vagyok.

És azt is felfogtam, hogy senki nincs itt, amikor felébredek. Mégis kit várok? Anyám Franciaországban van, biztosan nem is sejti mi történt velem. Apám nincs. Emily meg miért is tudná hol vagyok?

De akkor kié a másik kabát?

Sziasztok!

Meghoztam a 23. részt. Bár nem lett valami hosszú, de nagyon igyekeztem...

Éééés, lenne egy kérdésem: szerintetek kié a kabát?

Sietek a következővel, valószínűleg hétvégén jön ;)

Ha tetszett komizz vagy vote-olj.